Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Szvatkó Pál: Ezüstkor

Szabó Dezső haragjairól beszélnek előtte. Érdekes, de így van: csak két teljesen elütő erő tudja visszavarázsolni a régi magyarságot Szlovenszkó két- vagy háromnyelvű lakóinak leikébe: a cigányzene és a magyar irodalom. Mennyire más céllal indult útnak a modern magyar irodalom, mint ami belőle lett! Ma nemzetfenntartó erő minálunk. A művészi szellem ritka erejű kivirágzása egyszerre öt—hat szuggesztiverejű lángészt adott a magyarságnak a huszadik század elején s az átélt irodalom nem szűnhet meg annál sem, aki más nemzetiségű. Letörülhetetlen bélyegét hagy, gyakran az egyetlen kapocs a magyarság felé. Pótolhatatlan.

Most a pesti úr kiábrándultán legyint és dekadenciáról beszél. Szépen megfogalmazva: ezüstkorróí, eiefántcsonttoronyról. Elhisszük, hogy az elfáradás jelei mutatkoznak a pesti irodalomban. A magasröptű szárnyalást, amit a hajdani nyugat diktált húsz évig, lehetetlen lankadatlanul folytatni. A test és a lélek leszegényedése ugyancsak hozzájárult az elcsituláshoz, más gondok, más problémák jelentek meg. Mi itt kintről nagyon figyeljük a pesti irodalom mozgolódását. A nagy magyar líra, sőt talán a nagy regény kora, mintha tényleg lejárt volna, s elérkezett az idő, amelyről Babits írja az Európai irodalom Történetében, hogy az „irodalmárok" a költészetet mesterségként űző tehetségek korszaka. De a Nyugat nagyjai, Ady kivételével nem némultak el, s amit nyújtanak, most is elsőrendű, csak talán az ifjúság lángolása hiányzik belőle, hideg fények, — legalább így érzi a közönségük. Úgy látszik: a visszhang különbsége az, ami a legélesebben elválasztja az 1905- től 1920-ig tartó irodalmi korszakot a maitól. A háborúelőtti nagy izzásban az írók tüzet tudtak csiholni, a közönség, az ország, a társadalom, a politika érezte melegüket, a láng néha perzselt is ott, ahol az anyag nem bizonyult tűzállónak. Az eredmény nem a pél