Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Magyar irodalmi szemle - Szombathy Viktor: Három szlovenszkói versíró "őstehetség"

tették és éneklik. Egyszerű ember így imádkozik magyarul:

DAL A DALRÓL.

Tavaszi rét felett magyar dal kél szárnyra A magyar embernek: dal az imádsága. Hogyha bánat éri, dalra nyíl az ajka, Úgy mondja panaszát könnyezve a dalba ... Ha meg öröm éri, akkor is csak dalol, Lelke mélyén terem a nóta valahol.

Szép is a magyar dal, szebb nincs a világon Amikor felcsendül néma csendes tájon;

Vagy a szántóvétő ajkán is megterem, Van ennél szebb talán? Mi volna Istenem? Imádság ez, hiszen más mi is lehetne, Talán nem is volnánk, ha dal nem teremne!

Bölcsőnktől a sírig kisér minket a dal A gyermek ajkán, az aggén is dal fakad; Télidőben, nyáron kell, hogy lelkesítsen, Szíveinkbe mindig új erőt merítsen: A dal;, a magyar dal, amely élni akar, És. ameiy hirdeti, hogy igaz szív a magyar!

Hiszen nem fínomracsiszclt, csengetyű-rímekkel teljes, hibátlan versek ezek, nem is szánta nyilvánosság elé őket a szerző, szokatlan szerénységével. De van a versekben valami, ami sok költőnél hiányzik: föltétlenül őszinték, jószándékuak s hittel teljesek. Az, aki írta őket, valóban poétalélek, az ízlésnek és az önérzetes tartózkodásnak azzal a hagyományos mértékével, amelyet válogatott falusi emberpéldányainkban nem is oly ritkán tapasztalunk, — mit tehet róla,, ha két strófa között el kell látni az istállót is, vagy az adó miatt be kell ballagni a városba . . . Hogy kérges tenyerüket hozzák mentségül, ennek van valami kedvesen kérkedő íze ugyan, de a kérkedésnek utánérzett, jobban mondva utánköltött irodalmi emléke is van: ma büszkeség dicsekedni a kérges tenyérrel s akinek valóban van az epidermiszén ilyen szövettani elváltozás, él is a mutogatással.

Ez persze nem jelent semmit az elbírálásban. Veres Vilmos sem kiforrott költő még, de belülről, érzésben, szándékban mindenképpen poéta. Dalolgató poéta.

¥