Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány
este már semmi szükségem nincs. De a kapunál nem jött tovább. Ahogy a szobámba léptem, egyedül, eszembe jutott,hogy nemrég ő is itt volt s most a kapuban vár rám és nem akart bejönni. A tárgyak magányosak voltak, a szekrénynek, széknek, asztalnak, ágynak, mindennek meg volt a maga titka. Szinte menekültem a szobából. Az utcán szemergett az eső, kitartón, tolakodón. A járda fénylett, a lámpák fényt szórtak, valami émelygő várakozás volt a világ. Reménytelennek találtam mindent. Azt is, hogy így megyünk, egymás mellett, már megismertük egymást s mégis mennyire idegének vagyunk és azok maradunk az egész életen át. — Te haragszol rám, — törte meg a hallgatást Vivien. — Nem haragszom Nincs okom rá. Csak miért hazudtál? Miért tetted tönkre a percek hangulatát? — Én . . . nem hazudtam! — Dehogy nem, Vivien. Azt mondtad, ártatlan vagy. — De . . . Nem folytatta. Az a csekély kételyem, ami eddig volt, most már bizonysággá vált. Már nem izgatott a dolog, mégis, szerettem volna, ha bevallja. A Masaryk-pályaudvar előtt voltunk, csak néhány percnyi járás az Imperiail, amikor meggyónt. Az igazat mondta-e? Ki tudja? Talán még ő sem. — Igazad van, István. Nem vagyok az, akinek mondtam magam. Az apám, tudod, korán meghalt. Addig Manchester mellett laktunk, egy kis városkában, aztán Londonba költöztünk. Orvos akartam lenni. D|ei dolgoznom kellett. Nekem is, nővéremnek is. Irodába kerültem s ott az igazgató udvarolni kezdett. Azt mondta, amit te mondtál, hogy boldogok leszünk. S egy fiatal leány olyan szívesen hisz a boldogságban ... De nem bírtam magamban tartani a titkot és elmondtam odahaza. Az irodából kiléptem, kemény napok következtek. És megfogadtam, hogy soha többé, csak, hai férjhez megyek. És most jöttéi te ... A boldogság ígéretével ... És újra. De már soha többé. Nem. Úgy-e, nem haragszol rám? Áh, nem haragudtam én. Miért is haragudtam volna? Amíg Vivien erről beszélt, erről a szabadalmazott, talán meg sem történt balsorsról, eszembe jutottaK a vele eltöltött órák, mert most már nagyon messze voltam tőle és ő is tőlém, már nem voltunk együtt.
