Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány

kezdett társalgást, — mikor végződik az előadás. Úgy tizenegy óra körül lesz vége.

— Köszönöm.

Menni akart. Hirtelen sokkal szebbé és kívánatosabbá vált.

— Maradjon

még, — kérleltem — még időnk van. Mit csinál holnap?

— Holnap?

. . . Miért — érdekli?

— Látni

szeretném.

— Engem?

Miért?

Kérdése meglepett, hirtelen, orvul támadott rám ezzel a kérdéssel. Valóban, miért szeretném éppen őt látni? Hazudtam? ösztönöm mégis kitalálta a megfeleiő választ:

— Mert

tetszik . . .

Csöngettek. A hangulatba durván belerikított a berregés, s újabb hangulatot keltett; az emberek befelé indultak. A leány is megindult. Mintha megfeledkezett volna rólam. Félúton mégis eszébe juthattam, mert megállt, megfordult.

— Szóval

uram, — ilyen szörnyű üzietiességgel mondta — ön látni akar?

— '9

en— írja

fel a telefonsámom. Délelőtténként tíz óráig a szállodámban, a hotel Imperialban, utána pedig: 12—3—89.

Felírtam. Kezét nyújtotta. És otthagyott.

Másnap későn ébredtem, már hiába hívtam telefonon.

— Wake

kisasszony sétálni ment, — hangzott a portás szolgálatkész válasza. A másik számon hívtam. Női hang — niem az övé, rögtön tudtam — közölte, hogy Wake kisasszony csak holnap jön be.

Most még inkább vágytam utána. Ki lehet? Talán gazdag lordnak a leánya és ez a szerencse! Az ember gondol néha ilyen ostobaságot. Vagy tanárnő, aki tanulmányúton van? Vagy? . . .

Másnap újra hívtam. Szerencsém volt. Beszéltem vele. Neuraszténiás ember vagyok s az ilyen közeledések a végletekig felizgatnak. Ostobán hangzik, de szívem a torkomban dobogott, mikor a dróton át beszéltem vele, jelentéktelen, gyermekes dolgokról: „Megismer-e? Szép tőle. Erre nem is számítottam. Mikor? Este hétkor jöjjek a szállodába. Ma egész este szabad."

Őszi szürkület szőtte homályba a prágai utcákat, a