Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány

lehellet párázott, a lámpák különös, bizonytalan fénye eszembe juttatta a magányt, így mentem az „Impe ­rial" felé. Pontosan érkeztem. Úgy beszéltük meg, hogy a szobájába telefonáltatok. Úgy tettem. Az élőcsarnok egyik karosszékébe ültem és vártam rá. Jött Megdöb­bentem. Talán tévedek? Hiszen ez nem ő! Tegnap másmilyen volt Szébb volt. A hangja azonban mégis csak az övé. A tegnap, mint az életben oly sokszor, már elérhe­tetlen álomkép volt, csalóka megtörtént. Az idő eny­hült. Puha szellő áramlott, csöndbe halkult a forgalom. — Milyen furcsa, hogy mi ketten . . . idegenek . . . találkoztunk . . . Mosolygott. „Szóval szentimentális", — gondoltam. „Annál jobb.', — Igén, — felelte — ez nagyon furcsa. — Hová való? — Londoni vagyok. — Mit keres Prágában? — A cégem küldött tanulmányútra itteni fiókunkhoz. — Megmondta milyen szakmában dolgozik, de már nem emlékszem rá. A ,Manes-terrasz"-ra vittem, a Moldva partjára Alat­tunk hömpölygőit a fekete-piszkos folyó, a hidak lám­pái bátortalanul hunyorogtak a sötétségen át, a mesz­­szeségben a Hradzsin sziluettje rajzolódott elénk. Kedvelt angol íróimról beszéltem a londoni leány­nak, egész tüdőbeteg világnézetem kifejtettem neki, szóval összebarátkoztunk. Mint minden ilyen alkalom­kor, úgy most is, valami jóleső érzés töltött el. „Lá­tod", — mondtam magamban — „véletlen az egész és az ember mégis boldog lehet". — Engem Istvánnak hívnak és magát? — kérdeztem tőié jóindulattal. Legnagyobb csodálkozásomra még ezen a kérdésen sem ütközött meg. — Dulcsineának vagy Viviennek hívnak. Amelyik tetszik. Én Anikónak fogom hívni. Beleegyezik? Szép név. Szeretem ezt a nevet. Magyar név. Jó? Próbálgatta. — Oniko. — Nem, Anikó, — javítottam ki. Újra hibásan mondta. Jót nevettünk. A fizetőt hív­tam. Fizettünk. Megindultunk. Esti séta a Malá Stra­­nán, igazán regényes dolog, különösen egy londoni

Next

/
Oldalképek
Tartalom