Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány
A LONDONI LEÁNY A prágai nemzeti színház színpadán éppen Németh Mária énekelt. A nézőtéren ültem és áhítattal hallgattam. Az Aidában lépett fel Németh Mária s elfogultan örültem sikerének. Arra is gondoltam, csak úgy, véletlenül, hogy nem vagyok egyedül, lám, a színpadon, az is magyar . . . Különben magányos voltam, mint négy prágai esztendőm alatt majdnem mindig. Szünetben, a folyosón a megszokott prágai arcok és alakok között sétált a leány. Karcsú, magas termete, vöröses-szőke haja, érzékeny fehér bőre, mozdulatai, minden rajta elárulta angol voltát. Idegenül sétált a sokaságban és várt valamire. A márvány előcsarnokban sétált s mindig szembe kerültem vele, habár tudtam, az ügy reménytelen, lehetetlen megismerkednem. Mindenféle ürügyön törtem fejem, elfogult voltam, s nem jutott eszembe semmi. Ekkor a véletlen sietett segítségemre. A leány a portáshoz lépett és tört németséggel, még a németnél is puhább kiejtéssel kérdezte: — Kérem, mikor lesz vége az előadásnak? Közelébe mentem s izgatottan, belső elfogultsággal figyeltem. A portás vállat vont és csehül felelte — Nem értek németül. A leány megsejthette, miről van szó, mert szó nélkül tovább állt, sétált még egy ideig, aztán a rendőrhöz lépett s ugyanazt kérdezte, de attól sem kapott választ. Éreztem, elérkezett a pillanatom, összeszedtem szemernyi bátorságom, leküzdöttem féiszegségem és csekély angol tudományom latbavetésével megszólítottam: — Angol? Úgy-e? — Igen. Most észrevettem, hogy fekete estélyi ruhában van, s arca kissé szeplős. Előbb sokkal szebbnek hittem, de most, hogy nem utasított ridegen vissza, már nem volt elérhetetlen és nem volt olyan szép. Már nem is voltam olyan izgatott. — Pontosan megmondhatom, — folytattam a meg
