Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Osváth Tibor: Éjjel az ivóban

Gazdasszony (gyorsan lecsapja a holmit az asztalra, azután szembefordul a vasutassal és megáll mint egy szobor.) Asszony? Azt mondta? Hát van is. Bizony. Majd mindjárt meglátja, milyen aszszony, csak behozom ez, a rántottét. Majd mingyárt meglátja, hogy az Isten áztassa le a fejéről a bőrt. (Megfordul és kimegy.)

Detektiv (a vasutashoz): Annyit mondok magának, ne kezdjen ki ezzel az asszonnyal. Ez magát marhanyelvnek készíti el, oszt megéteti a vendégekkel.

Vasutas (előbbre botlik): Mit? Miit? Engem? Már minthogy éngem. Hát azt gondolja, hogy amiért ott a pincében egy kicsit belenyaldostunk a sógorral abba a borba, én már nem . . . ha—ha— tudják azt maguk, micsoda bor vót az? Az az aranyos gyönyörű bor . . . hüh barátom! . . . (megbillen a feje és zavarodottan körülnéz) . . . hüh barátom, merre az Isten csodálatos csodájába tanálom én meg itt az állomást.

Gazdasszony (nagy tál rántottéval jön, leteszi a két pesti úr elé, sebes mozdulatokkal elébük rakja a tányért, evőeszközöket, a kiszolgáló asztal alól fél kenyeret húz elő, megtölt egy üveget borral és mindent a vendégek asztalára tesz): Tessék, tessék, egyenek, igyanak, fizessenek, oszt menjenek aludni. (A két pesti úr, a detektiv, az éjjeliőr és a vasutas hangtalanul bámulják.)

Gazdasszony (vasutas elé áll): Nahát most itt vagyok. Mi baja vót magának az asszonyokkal?

Vasutas (vigyorog): Tudja maga azt, hogy én nagy marha vagyok.

Gazdasszony: Tudom.

Vasutas: De azt nem tudja mért? Ügyi nem tudja? Gazdasszony: Ha így kapásból magára nézek, úgy látom, a tíz ujjam nem volna elégséges elegendő, hogy felszámláljam.

Vasutas: Na akkor nem tudja. Mert erre . . . hup . . hup . . . nem kell tíz ujj, csak egyetlen egy. Megmondom magának öreganyám.

Gazdasszony (felemeli a kezét): öreganyám?

Vasutas: Jó, jó! Megmondom magának gyöngyös galambocskám. Azért vagyok marha . . . mert . . . (megtántorodik és neki dől a falnak) ... azt a betyár mindenit ennek az esőnek.