Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Tamási Áron: Haszontalan vértanú

— Majd

megmutatom, hogy mit tud, aki tanul — fogadkozott magában és ment a földeken, ment a szénaföveken és amint mendegél vala, hát egyszer egy döglött lovat lát.

A homlokára csapott rögtön a gondolatok közé és a szemei egyszeribe fellobogtak.

Letérdepelt a ló fejéhez és így szólt:

— Isten

nevében kelj fel!

A ló felugrott, a szőre fényes lett, reánézett Jövendőre és így szólt:

— Kérlek.

A pap felült helyből és kivette a mellét a szélnek.

S a ló oldalt hajtotta a fejét, hátra nézett és így szólt:

— Hova

parancsolsz?

— Hogy

hínak?

— Pompás.

— Ki

voltál, amíg éltél?

— Kérlek,

én elnöke voltam a nyerítő társaságnak, de helyet adtam a fiataloknak.

— Tudod-é,

hol van Tündérország?

— Tudom.

— No,

engemet odavigy!

— Kérlek,

— mondta Pompás, megfente a oatkóit és vágtatni kezdett.

S mint a rohanó sebes szél, úgy száguldott erdőkön, hegyeken, vizeken és országokon keresztül s még örökké vágtatott ezüstfényű birodalmakon által és bé Aranyországba és egyszer keresztülugrotta a csodálatos vizet, amelyből fényt isznak a csillagok.

S elérkezett végre egy óriási érckapúhcz és nekifordult a farával rögtön és bérúgta, mint a nzivarpapirosat.

Berúgott még hat kaput egymás után s akkor megállt egy rózsaszínű, illatos mezőben, hátranézett és könnyedén így szólt:

— Amint

parancsoltad.

— Legény,de

jól repítettél! — mondta Jövendő és megveregette a Pompás nyakát.

— Kicsibői

kitelt — szerénykedett a paripa. — Előkelő magyar családból származom.

— De

hol vannak itt a tündérek? — kérdezte a pap.

— Csak

hetvenhét lépés ide, kérlek. Van ott egy országos, tündöklő rózsa s annak kelyhében egy nagynagy csillogó harmat-tenger s abban ferednek. De szíveskedjél, kérlek, gyalog menni oda, mert a tündé