Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Darkó István: Szlovenszkói vásár
Darkó István: Szlovenszkói vásár rátüzve szépen világított a hold és a csillagok. Megdörzsölte a szemét: — Mi a szent? Az ott az ég-e? Rajta a Göncöl-e? Amott la! A gácsi ember hunyorgott: — Csak most lása?... Égnek van az kifestve. — Hát mit húzzak, drusza ur? — tette a hegedűt a nyaka alá a halinás. Még felelet előtt húzni kezdte Jóska fülébe olyanképpen, ahogy csupa veszedelem volt ebben a percben. Nem mást, azt: Hét csillagból van a Göncöl szekere... Először is megadta a nóta módját, de aztán a Jóska arcán akkora puha beleegyezést látott, hogy elhúzta még vagy kétszer. — No, ezt leöblíthetünk, — mondta a gácsi ember a kocsmárosnak és tele állíttatta az asztalt boros üvegekkel. Müller is pohár után markolt és annyi kedv telt ki belőle, amennyit eddig hinni sem lehetett volna felőle: — Hát akkor olajozzunk... Úgy látszik, mégis ünnepiünk máma valamit, Kavecsány ur ?! — Ur az öregapád. Szervusz. Maga is szervusz, Jóska. Kimerítően ittak és szervuszt markoltak a kezükkel. A gácsi ember a kocsmárossal is megtárgyalt valamit. Jóskát vállon csapta: — Úgy danolsz, mint kaszarnyaban. Szépen danolsz... Áztat danolászd, aki a Göncölről szól... Jóska hangja úgy beleadta az erejét a nótába, ahogy csak egészen fiatal legénykorában. Maga is csodálkozott: Ne mek« kora fújtatom lett egyszerre! A halinás a bozontos fejét egészen közel dugta hozzá s egyszer, két nóta közbeni pohár után, elismerően mondta: — Ez már egen, ez már daliás... Egy évben egyszer ha akad az ember ilyen hangra. Nem voltál te valamikor kántor, te drusza ? — Vót a kelecsényi bakter, nem én. — Hát majd elmehetsz annak. Ahogy én elmentem zenésznek. Te felfele, amit én lefele... Aztán csak húzta egymás tövébe a legkimondhatóbb, legfelemelhetőbb végzetü nótákat. Benne jártak a közepében, amikor Jóska elintette a jócskán fénylő képű zenészt és egész üveget töltött bele. Nem vette le a tekintetét addig róla, amig az is le nem vette a palackot a szájáról. De akkorra az már üres volt. Müllert látta most Jóska maga előtt szálegyedül. Olyan öklöt érzett, hogy majd letörte az asztal szélét, ahogy rátette a nehéz válla mellett kétfelől: — Na német, hol a Göncöl?
