Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Darkó István: Szlovenszkói vásár
barkó István: Szlovenszkói vásár — A nótában, — nevetett Müller, — meg amott, nézd ! Felmutatott a mennyezetre, a festett csillagokra. Jóska felfelé tartott mutatóujjai nyúlt át az asztalon, a hegyével felemelte a német nehéz fejét és közelről súgta neki súlyosan: — Nem az te, ha’ a csődör! — Mifajta csődör ? A gácsi ember közbekapta a szavát: — El is felejtettem mondani, hogy ettől a Jóskától vettem a lovat, akit aztán neked továbbadtam... Most már értette Müller is: — Ja azt a lovat. No azt bizony alig félóráig volt a kezemen. Pedig arra vettem, hogy hazaviszem. Továbbadtam egy morvának... — Egyszóval nálad sincs már? — Úgy az. Nincs. Jóskában egész garmadával rohantak egymásnak az érzések. Eddig hallgatott a Göncöllel, pedig egész este másra sem fordult a gondolata, csak a hevesvérű, maganövelte, hétfoltos szépjárásúra. Annyira rosszul esett a gácsi embertől, amikor megtudta tőle, hogy már tovább adta, de annyira. Éppen nyilvánítani akarta gorombasággal, rájatámadással a rosszalását, amikor idejött ez a Müller és kitudódott róla, hogy ő a másodkezes vevő. Most még ennél is rosszabb: kótyavetélő. Arra a pillanatra várt, amikor hozzáforduljon: és a Göncöl? Hun van, itt van-e a szin alatt? Akkor aztán kiszaladt volna hozzá, megcirógatta volna a hosszú üstökét az elfésült homlokán és ráalkudott volna. Visszavettem, igy állított volna be haza, a ház igaz örömére. Mennyire siratta asszony, gyerek, amikor reggel elkötötte és nekiindult vele. Mikor a gácsi lepengette az árát, könnyes szemmel fogadta. Soha csikó igy nem volt még a szive szerint... Hát visszavette volna, ha nyakán is a holnapi délelőttön az árverés. S mosta németnél sincs, az is elengedte a kezéről a gazember. Bort parancsolt fölösen, a halinás elcsapott tanitó meg húzta. Megint a Göncölről szólót, mert észrevette a kivert, hogy ez fájditja Jóskát. Elkapta a hegedűjét és úgy csapta a falhoz, hogy szilánkokra reppent. Jozsinó sírva rakosgatta a darabjait az asztalra. Nem szólt árva mukkot se, csak rítt és pohár után kapkodott. Háromszor is teletöltötte és leküldte. Jóska nem nézhette ezt a siránkozást. Kikapta ami maradék pénze volt és a rongyos halina zsebébe gyúrta. Aztán hatalmasan kiáltozott: — Ki ami pénz még van! Ki vele! A gácsi ember már orral szuszogott az asztal felett és úgy motyogott, mint aki álmában védekezik:
