Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Zerdahelyi József: A násfa

Zerdahelyi József: A ndsfa

— mondta

a lánya, de keresztül látott rajta, tudta, hogy valami tüzeli. Nem haragudott, inkább örült a lelke fiatalságának, csak mégis ráadta a meleg ruhát.

Alexander Willinger még a kapuzárás előtt ért a bolthoz. Becsúszott a kapun és hátulról óvatosan, csendesen tűnt el a műhelyben. Az ajtót magára zárta és munkához készült.

Sokáig ült a násfa fölött. Kis acél szerszámmal méricskélt rajta hajszálnyi hajlásokat. Köveket válogatott, leginkább a fehér zafírok után kotort a fiókokban. Aztán finom szemcsés homokot simított és abba fektette az uj ékszert, előbb a hátára, aztán hasra. Még egy keveset a lámpa alá tartotta, aztán tempósan megtisztogatta, vatta közé pakolta, skatulyába tette, öreges betűket vetett rá és elindult a kályhához. Ott térdre ereszkedett, simogatta a fél kezével a falat, valami por szóródott, kis ajtó pattant. A nyíláson be tapogatott a keze, aztán hogy mindent rendben talált, becsusztatta az uj darabot a többihez. Még valami vizet kevert, avval simított a tenyere vagy kettőt a nyílás helyére. Aztán még kiszűrődött a világosság a boltajtó repedésein soká, tán még a hajnal is rálátott a sebesen kopogó ötvöskalapácsra. Mikor elseperték a járda porát, meglépett a mester, ahogy jött. Senki se látta.

Reggel, csak úgy mint minden nap, kinyílt a bolt. Alexander Willinger a seprésszagot máskor is a tüdejére szívta, de ma rászólt az inasgyerekre.—

Jobban

locsold a padlót, ne spórolj a vízzel, van elég. — Tíz óra felé ellépett a bankba. Pénzért. A pénztárosnak panaszolta az adót, meg hogy a család, a betegség minden kis spórlását megeszi, rossz idők járnak. A pénztáros, régi ember volt, elhitte a sok bajt, és fizetett a betétkönyvre.

Aztán már nem sok történt. Estefelé megérkezett a két fiatalember, nagy komolyan felvették a pénzt, mikor aztán bekerült a sima bankó a zsebekbe, az egyik szomorúan szólt:

— Hát

ha már meg kellett válni ettől a nagyon szép ékszertől, mutassa meg még egyszer, legalább elbúcsúzunk tőle.

— Szívesen,

— mondta az öreg és benyúlt a zsebébe, kivette onnan azon meztelenül a remekmívű násfát. Odatette eléjük, «nézegessék» gondolta és el is húzódott hátra valami dolog után. A két fiatalember utána kapott a most frissen csillogó ékszernek, nagyhirtelen a mellükbe rejtették és sietve kiléptek a boltajtón.Az

ötvösinas elkiáltotta magát: '

— Ellopták,

ellopták !Alexander

Willinger kimosolygott a zúzmarából.

— El?...

ki gondolta volna. No de hát legyen nékik is kará