Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-12-01 / 10. szám - Bibó Lajos: Pali bácsi fifikája

Bibó Lajos: Regény

— Az egész kétezer holdat?

— Azt nem tudom.

Feri megfenyegette:

— Te ! — ült le a szemközti ülésre. — Már megint csak igennel meg nemmel felelsz. Figyelmeztetlek, hogy most nem1 menekülhetsz előlem. Ha nem beszélsz, beveszem magam ebbe a sarokba és Dombóvárig még a szememet sem nyitom ki.

Juliska elmosolyodott:

— Álmos vagy?

— Dehogy vagyok. Nyolc órát aludtam egyfolytában, én ezzel most már akár kél hétig is kihúzom. Nem magamról beszélek, hanem rólad. Szeretném, ha nem unnád magad túlságosan az ut alatt.

— Miért kerülünk Pest felé?

— Én azt hiszem, ez a legegyenesebb ut.

— Mikor érünk Pestre ?

— Délután kettőkor.

— Ha olvasni akarsz, olvashatsz, hoztam könyvet is.

— Majd Csabán veszek néhány lapot.

Feri elnézte az elnémult vidéket. Közben erre is, arra is» tett valami megjegyzést, s mire észrevették magukat, már el is telt a félóra. Amikor Kétegyházán kiszálltak a vonatból, váratlanul Rohonczyba ütköztek.

— Hát ti? — lepődött meg a segédjegyző, amikor megpillantotta őket.

— Megyünk Pestre.

A segédjegyző mosolyt nyomott el a bajusza alatt.

— Te lókötő, te! — hajolt oda Ferinek a füléhez. — Nem is tudtam, hogy ilyen nagy barátja vagy a kéjutazásnak.

Feri úgy tett, mintha nem értette volna el a sületlen céb zást.

— Hol jártál? — kérdezte Rohonczytól.

— Túron, a drágalátos nagybátyámnál. Nem látszik meg rajiam?

Feri az arcára nézett.

— Nem.

— Pedig jó hosszú orral hagytam ott az öreget. Ryennel ni! — mutatta. — Na, de ez nem érdekes. Mi újság Kábán?

— Semmi különös.

— Mit csináltok Pesten?

— Nekem van egy kis dolgom.

A vonal kehes kis mozdonya közben megitatott, s már készen is állótl az indulásra.

— No, az én expresszem már indul is — vette fel Rohonczy, a földről a táskáját, — hát akkor szerencsés utat.