Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Figyelő - Kézai Béla: Az északi faj erőtartaléka a parasztság
Figyelő akart volna is, sem tudhatott egész népi erőket igénybe venni, sem azoknál támaszra találni. Kétségtelen, hogy a német rendszerváltozás ezeknek a népi érdekekkel sohasem találkozó uralmi formáknak beláthatatlan időre véget vetett. Azonban arra nézve, hogy az új rendszer mennyiben változott át csakugyan «népiessé», (nem a mi irodalmi illatú népiességünk értelmében) egyelőre még jóslatokba sem bocsátkozhatunk. Ha elfogultság nélkül szemléljük a mai germán khaoszt, nem mondhatunk mást, mint hogy a nagyipar, a világkereskedelem «német», imperiális törekvéseinek és a junker militarizmus ércbálványának összeroppanása után, a weimári szellemnek is emigrálnia kellett áz új birodalomból. Igaz, hogy ebben a tragédiában semmi nincs a «hősi bukás» nagyszerűségéből, még annyi sem, mint amennyi bátorságot az 1789-ki ; forradalom mártírjai tanúsítottak a Gréve-téri nyaktiló árnyékában. S hogy ennek a weimári megfutamodásnak torzító tükrében a hitleri forradalom is elveszítette marconaságát, démonikus voltát, vérpárás atmoszféráját s az «igazi» forradalom dekorativ jellegzetességeit, ez a körülmény semmit sem von el a németek forradalma gyökerességéből. A liberális szociálmarxizmus oly meglepően gyönge ellenállást tanúsított, hogy a hitlerizmusban rejtező forra'dalmi energiák teljes igénybe vételére sor sem került s március ötödiké után csakugyan kellett a demonstrációk, az «atrocitások» eszközeihez nyúlni, hogy a forradalom vezetői a maguk hivő tömegeik előtt ■ forradalmár mivoltukat bizonyítsák. Innen van, hogy az új régimé színpadias külsőségei, erőszakosságai távolról inkább bosszantók, mint fanatikusan felháborí tók. Aki azonban csak ebből a szempontból ítél e mozgalomról, akár úgy, hogy lenézi azt és gúnyolódik rajta, mint a marxisták teszik, vagy pedig annak bengáli szinzáporától vakulva vele rokonszenvez, mint a nacionalisták, keveset lát meg annak bensőjéből. Egészen bizonyos, hogy abban a pillanatban, mihelyt a hitlerizmus forradalmi demonstrációja és propagandája elcsendesül s kiveti magából mindazt, ami az európai humanista intellektuelleket ingerelheti, úgy járunk, mint Oroszországgal: az átalakulást tudomásul vesszük. ( Magát az átalakulás tényét nem vitathatja el semmiféle magyarázat s nem nyomhatja el, sőt előhívja azt a sejtelmünket a polgári öntudat küszöbe alól, hogy világtörtjéneti átalakulás és forradalom kellős közepében élünk. Csak megerősíti azt a hitünket, hogy a régi Európának ebben a forradalomban el kell merülnie: a bolsevizmus nélkül, sőt annak ellenére is. Bármiképpen paradoxon az, amit állitunk^de tények igazolják, hogy csak egy európai forradalom tisztíthatja meg földre-
