Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Irodalmi Szemle - Féja Géza: Magyar irodalmi és szinházi szemle
irodalmi szemle valóban nem találhattak volna alkalmasabb művészt nála. Ez az igazi hagyomány tisztelet: kiválasztani a múltból az örök emléket s hozzája adni a fiatal élményt, a ballada mellé a rajzot, igy azután szervesen összekötjük a korokat és csapást vágunk a mai ember számára a múlt tiszta emlékei felé. A kötet képei ismét arról vallanak, hogy Budaynak elsősorban az emberi szenvedés megörökítése adatott. Van még egy útja, sok más között: a megszállottság arcai, Isten viselő seinek vonásai, de ez az ut még vajúdik és forrong benne. Nem fogjuk elfelejteni e kötetből Szondy két apródjának arcát, a gyermeki arcon tükröződő halálrémületet, Both bajnok özvegyének s árváinak magányos vacsoráját. Az utóbbi túl is lép Arany balladájának határain s az árvaság és elhagyatottság egyetemes képe lesz. Zács Felicián egekig növekvő indulata, Bor vitéz mátkájának szépséges arca, melyre már rálehelt a halál, melybe már egy vonást keveri az elmúlás, mind Arany Jánoshoz méltó remek. Figyeljék meg a szőke Panni illusztrációját, minden vonása mennyire adja, lükteti a ballada esszenciáját: a leány haldokló romlottságát s az apa együgyüségét, az arcok csakúgy ezt beszélik mint a váltak rándulása. S különös örömömre szolgált, hogy Arany számomra legkedvesebb balladájának «A tengerihántásnak» rajza annyira sikerült. A lobogó őszi éjszaka éppenúgy, mint a felhőn nyargaló vízió. Az Erdélyi Helikon nem hódolhatott volna jobban sem Arany János szellemének, sem pedig a magyar irodalmi hagyománynak, mint e kötet kiadásával. Most hagyta el a sajtói Sinka István. «Himnuszok kelet kapujában» cimü verses kötete s ez. el a feltörekvő parasztság harmadik irodalmi előhírnöke is megérkezett, örvendeznünk kell, mert ez a könyv is a népi ludat nagy érettségéről és teremtő kedvéről beszél. S emellett, hogy félreértés ne essék: elsőrangú irodalom.így szól ez a költő: Én az életet megszentelem és a kötött, letiport dolgoknak a szabadság boldog szárnyait adom. Ez az én emberi hivatásom, ez vc-ll fajtám történelmi élete, mely szociális poklában, évezredes mélységében hímzésbe, dalba, faragásba mesébe, nyelvbe mentette >a Lenne elő nagyszerű emberi szépségei és szabadságot. Az ő szavát, az ő lelkét sohasem értették meg, de jövünk mi, kikben már nemcsak ösztönei lobognak, hanem tudata is ki világosodott,^ jövünk uj értelmet adni a dolgoknak s a bennünk pihegő örökéletet beleheljük a ti fázó, múlandó napjaitokba. A legnagyobb magyar költő panaszkodta, hogy még a templomot sem építettük fel, de én uj templomot építek a porszemekből. Ti megtanultatok semmiben sem hinni,
