Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Zerdahelyi József: Csalfa
Zeráahelyi József: Csalfa — Mire az neked ?Szentkereszty felemelte a hangját. — Ha soha be nem fogom, ha soha rá nem ülök, ha belepusztul is mindenem, akkor is az enyém marad. Olyan ez a ló, barátom, mint a szent asszony, akihez csak imádkozni tudunk, térden állva és eszünkbe se jut semmiféle testi gerjedelem, Lóba ritkaság az ilyen, igaz, hogy asszonyban még ritkább... De én most találtam egy ilyen csodát, megvettem, az enyém. Hogy adnám? Sehogy* ! Ha ki vénül és meghal, az ágyam felett fog lógni a bőre. Ezt! te nem érted, sógor... Dina sógor nem szólt többet. Muszáj volt elhinni minden szavát, úgy mondta, olyan áhitaios ábrázattal. Azt nem lehet mesterségesen csinálni. Mikor aztán még egy-két litert leeresztett bujában a torkán, homályosan ott motoszkált fejében a gondolat : —Megbolondult a sógor, tisztára megcsábult... Ettől aztán úgy megijedt, hogy befogatott és elszaladt haza.— Vissza nem nézett volna akármiért. Ahogy a szikrát hányta a töltés a keményen taposó zabos mokájivok patája alatt, megenyhitette a forróságot a szél Dininek tisztult a feje. S hogy mindig távolabb értek, úgy látszott, mintha a sógor hangjából, szeméből ránehezedő hipnotikus erő meggyengült volna. És, ahogy mindég közeledtek az asszonyhoz, mind erősebben kapott lábra benne a gyanú. Hazudik a sógor. Meg akar csalni ! —— Ravasz kutya ! .— ’Kiáltott fel és a csibukszárral hátba vágta a most előtte a bakon ülő kocsist. Az asszony el volt készülve a hírre. Megérezte az ura gyötrődését, hiszen annyi asszonyiság volt benne. — Este a kezébe, puha, fehér, ápolt, asszony-kezébe fogta az ura boglyos fejét és, mintha valami gyerekhez szólt volna, úgy mondta: — Ne gyötörje magát, édes uram. Majd megtörik az a komisz. Én ismerem. Nincs benne semmi állhatatosság. — No! Meg hát van nekünk lovunk, meg lesz is, különb a Csalfánál ! Dininek régen esett olyan jól ez az anyáskodás. Beleszivárgott az asszony melegsége a szivébe. A hangja, az a csodálatos muzsikáju hangja végigbizsergett benne. Mintha Egyszerre felszabadult volna a fojtogató indulatok börlönébőí. De aztán, ahogy behunyta a szemet, mégis csak kisóhajtott belőle: — Ilyen ló nincs több a föld hátán, meg nem is lesz !... V. Mihály egy reggel csendesen odaállt a gazdája elé: — Baj van, — szorongott benne. — Talán bizony összedőlt a gömöri torony ?
