Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Molnár Imre: Magyar népdal és magyar nóta
Magyar népdal és magyar nóta gyűjtés híján nem ismert, kéznél nem lévő igazi népi dal helyett, a kimondottan célokra komponált «ál-népdal», a népszínművek «nótája», s Egressytől kezdve megindul Simon f f y Kálmánon, Szentirmay Eleméren, D a n k ó Pistán, Serly Lajoson át, Fráter Lórándig s Balázs Árpádig az eredeti termékeny nótafák sora, akiknek dalai, lassankint egészen észrevétlenül, szintén a népdal gyűjtő fogalom, alá esnek. Ezeket húzta a cigány, ezeket zengték országszerte a dalárdák, jobbára ezek jelenlek meg 100-as, 101-es szériákban kiadóinktól népdal ci,m alatt, ki gondolt volna arra valaha is, hogy a falusi nép semmit, vagy édes keveset tud mindarról, amit színpadon s egyéb nyilvános,' vagy magán helyeken a nevében elkövetnek. A népdal fogalma teljesen összefolyt a gyakorlatban a népszerű dal fogalmával. S mikor a iríüzene a magyar fajiság alapjait keresi, akkor is iehhez a kézügybe eső, mindenütt hallható, cigány-huzta, zongorán is cilmalmozott nótához fordul. Ezt a a hallgató és csárdás irodalmat kapja az érdeklődő Liszt, ugyanezt Brahms és úgyszólván mindenki, aki tudatosan akar magyar muzsikát csinálni.Nem is álmodta senki, hogy ezalatt a parasztság zenéj. élete élénken lüktet ugyan, de egészen más mederben s egészen más, ősi alapokon jár, mint amit róla hisznek. Nem felejthetem el soha, mikor mint harmadik gimnáziumos kis diák először bukkantam rá erre a furcsa és érthetetlen ellentmondásra. Kint jártam édesanyámmal a tanyánkon Bácskában és bérlőnk, egy odavalósi gazda, egyébként kiszolgált huszárőrmester mindenféle kedvességgel fogadott bennünket. Ebéd után megkért, nem énekelnék^ «valami szépet». Én nem sokat kérettem magam, hanem teli tüdővel rázendítettem, egyenest az ő kedvéért egy pár «népdal »-ra. Békót vertem, k e s e j lovam lábára, K o n d o r o s i csárda mellett, Befordultam a konyhába, Fekete szem éjszak áj (a, Ezt a kerek erdőt járom én, Ne menj rózsám a tarlóra... egyre fokozódó buzgalommal, de egyben ugyanúgy növekvő csodálkozással, mert az öreg gazda egyiket sem ismerte, sőt nem is volt túlságosan meghalva tőlük. Sehogy sem értettem a dolgot, csak éreztem, hogy nincs kontaktusom a közönségemmel, ami minden előadóra a legkényelmetlenebb tapasztalat. Röslelkedlem jószándékom sikertelenségén s most már nem tudtam, mihez kezdjek, bizonytajlanná vált alattam a talaj. Ekkor egyszerre csak fölcsendült a déli pihenő után munkába álló aratók nótázása. Valami rettenetesen szomorú ’balladát zengtek, Leli torokkal, légy lányról, aki bele esett a nagy dobba (a cséplőgép dobjába!,).