Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Keresztapám
Kovács Endre : Keresztapám dett, bizonyára emlékszel rá, akkor került hozzánk a Juli... Én kértem meg az anyját, hogy néhanapján engedje ide meggondozni a szegény asszonyt. Tudtam, hogy szegények, nem is kívántam Isten nevében a szívességet. Juttattam nekik minduntalan valamit. Hol ezt, hol azt, ahogy jött. Disznóöléskor...ősszel... Nem maradtam adósuk... Egyszer azután, mikor szegény Kati nénéd már meghalt, valahogy magam se tudom hogy, kicsúszott a számon...találtam mondani: Az istenfáját, te lány, de kár, hogy nem vagy tíz évvel öregebb... Azt mondja : Mér’ mondja ezt Gyuri bácsi ?... — Mer’ akkor elvennélek feleségül — vágtam rá én. Hát nem el kezd ám akaratoskodni, hogy annyi baj legyen, hozzám jön ő igy is... Tudod, én először csak vicceltem. De aztán addig-addig, hogy menjek el a mamához, szóljak már, nem fognak kinevetni érte... mig egyszer valóban elmentem... Úgy mesélte el ezt a történetet, mint olyasvalamit, ami, ha nem is nagy kár, hogy megtörtént, de nem is dicséretreméltó .esemény. Gyakran szemrehányásokat kellett elviselnie azért, hogy öreg korára ilyen könnyelmű lépésre szánta el magát s ő az idők folyamán alaposan begyakorolta ezt a kifogásul szolgáló históriát a szemrehányások és vádak ellen. Engem különösen a kegyeibe fogadott Vári. Néhány nap alatt valami meleg barátság-féle fejlődött ki közöttünk. Ebéd után összeültünk a félig lefüggönyözött szobában, Vári lassan nehezen mozgott, nemsokára előkerült a kártyapakli és megkezdtük a játékot. Jó darabig ütögettük váltakozó szerencsével a lapokat az asztalhoz, mig egyszer Vári elálmosodott s megkért, hadd menne el egy kicsit szundítani. Ilyenkor én a nyakamba vettem a kisvárost, bejártam az ismerős uccákat, kibarangoltam a téglagyárig a rekkenő hőségben, elnézegettem a csónakázók nagyszámú seregét, sőt néha még az állomásig is kimerészkedtem és megvártam a pesti vonatot, hátha jön valaki ismerős. Keresztapám közben az igazak álmát aludta s csak estefelé, mikor napi kóborlásaimból fáradtan hazatértem, fogadott észrevehető jókedvvel s még vacsora előtt megkínált egy-két pohár jófajta Schillerrel, amitől élénkebben születtek a gondolataim s egész lényemben jókedvű, mókásabb hangulatú lettem. Vacsora után együtt sétáltunk a dunaparton. A Duna vizén felcsillanó malmok fényében vagy a sarki villanylámpa fehér sugarában gyakran lehetett itt látni bennünket, amint tempós, lassú léptekkel bandukoltunk és szaporán váltjuk a szavakat. Megszokott arcok kezdtünk lenni a városka napi életében s azok, akik az esti fényben egymás mellett láttak bennünket, bizonyára megcsodáltak. Keresztapám fekete lajbizsebébe süllyesztett kezekkel, szájában az elmaradhatatlan pipával, lassú, rozzanó járásával ugyancsak érdekes látványt nyújthatott amellett a
