Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Szabó Béla: Mari
Szabó Béla: Mari Valaki hirtelen megragadta Mari két lendülő karját. Keztyüskezü rendőr volt. Emberek verődtek össze: tanúskodtak. Mari nem védekezett. Előre lökték és ő engedelmeskedett, örömteljes arccal vigyorgott a rendőr. Lám, micsoda rend.A járókelők meg vannak elégedve. — Ilyen veszett vacakot csak be kell vezetni. — Ott majd ellátják a baját. — Ki hallott ilyet, valakit közép-nappal megtámadni. — Szegény nevelőnő.— Ismerem, tisztességes, egy legyet se bántana. — Látta ?... egészen véres volt az arca. Szörnyű!Lássátok, tiszta fénnyel világit a nap. Gyerekek játszanak a téren, mint báránykák a réten. Madarak énekelnek a fákon. Zölden virít a fü.És ott megy Mari lehorgasztott fővel, mellette liheg a gyermek, imbolyog, sápadt homlokával szenved már. Jaj, olyan elképzelhetetlen igy, mint egy fehér árnyék. Utánuk, kimért egyenletes léptekkel megy a rendőr. Van szeme, füle, meg orra. Sodort, kifent a bajusza.Úgy jár, mint egy ember. Mégis, mi van hát a fejében ?... Ott vannak már az ajtó előtt. Zörög a kulcs a rendőr kezében. Röhög... egészséges fogai sárgásán villannak elő duzzadt szájából. Mari ránéz agyonkinzottan, de keményen. — Tessék besétálni... Tolja és röhög... röhög... Borzalom IMilyen nyálas a szája ! Huh ! a gyalázatos.— Spicli — sziszegte gyűlölettel. Nem birta nézni, ráköpött. Szétszaladt a nyál szemén, arcán, fülén és a világ négy tája felé, hol kínzók élnek. De hasán már nyilait is a csizma
