Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Darkó István: Utrakelt hajlék

Darkó István: Utrakelt hajlék

— Pty ! — sercintett egyet és szembeköpte Bálintot.

Bálint megrémült és letette Görcsöt a földre. Megtörülte magát és szédülve, értetlenül bámult körbe maga körül. Mint a ringlispilen jól megforgatott gyerek, amikor a földre kerül.

A gyerekek megint felvisitottak és megint körülugrállák az apjukat. Egyikük szokás szerint bemondta a szöveget, mire kórusban rázugták:

— Úgy kell neki, nem tud mesét,

úgy kell neki, nem tud mesét! —

— Gyerekek ! — kérlelt feléjük az anyjuk fakó hangja, de a zajongó tengerbe bedobott gombostű többet zavar az óriásL viz tükrén, mint ez a kérlelő szó az ünneplő család apró fodrainak töméntelen vásottságában.

Karvaly Bálint, elbocsátott járásbirósági irodatiszt, születésnapját ünneplő sokszoros, sőt tízszeres családapa majdnem elfakadt sírva. A bajsza megint megrándult, aztán lekonyult s a szőrjelet viselő arc egy cseppnyi gyámoltalan mosolyra rándult.

Kezeügyébe akadt a korbács. Megmarkolta és ettől még jobban elkeseredett. Máskor programszerűen üvöltött egyét'egyet. Átlag minden órában egy rettentő haragot utánzót! , legtöbbször egészen elenyésző sikerrel. Azt tartotta, hogy a gyerekek ismerjék a szüleiket nagyon jóknak, de e jóság kellő kidomboritására időnként az ellenkezőjének, — akár mesterségessel őállitásával alkalmat kell adni nekik az összehasonlításra/, A fejletlen értelmek igy győződnek meg a szülői szív jóságos alap berm és zetér ől.

Most azonban komoly haragot érzett magában. Sokkal kisebbet ordított a szokásosnál és csépelni kezdte a gyerekeket a korbáccsal. Kettőt csaphatott mindössze, de máris irtózatos bőgészuhatag patakzott elő az érdekeltek száján.

Mózes a vesszővel kezében sokkal kevesebb indulatot érezhetett a kibuggyanó viz láttán, mint Bálint a korbács müködH tetősének ilyen ereményén.

Harmadszor is felemelte a karját, aztán erőtlenül ejtette le;. Az ajtó kinyílt s a küszöbön megállóit Manci, a szép lány. Gúnyosan nézte a kavargó szobát. Minden bennélétezőt átszűrt egyetlen hegyes pillantással.

— Isten éltesse Bálint ur ! Remélem, jövőre tizenhármán leszünk ! — mondotta komiszul az apjának és becsapta maga mögött az ajtót.

— Lefeküdni ! — ordított egy irtózatosat Bálint és ezt most mindenki komolyan vette. Szótlan rendezkedéssel bontották az ágyakat. A padlóra szalmazsákot cipellek, cipőcskék kopogtak, szuszogva vetköződtek, szürkésfehér ingecskéket vá-