Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Szabó Béla: Mari

Szabó Béla' Mari

Lábait szívesen hajította volna el, mint felesleges rongyokat.

Nem látott már, nem hallott már, száraz szája felpattant: Szomjas lett. :

Lassan valami harag kezdett ébredezni benne.

Nem értette már azt sem, hogy miért ül itt.

Idegenül bámulta saját gyermekét.

Mit akar ez tőle ?Mit

adhat ő neki ?Mért

néz rá úgy, a nedves kék szemével?

Ebben a pillanatban ujjai éles körmökké váltak.

Meg tudta volna fojtani saját gyermekét is.

Valahogy átokká zsugorodott benne minden, ami él.

— Minek

ez a sok szenvedés?

hisz kilátás sincs, hogy valaha jó dolga legyen !

Jaj, talán a legjobb lenne, ha fejjel lefelé gödröt vájna magának a széles és mély Dunában?...—

Bizony,

ilyen az éhes ember.

Közülünk ki ne tudná?...Aki

mégsem hiszi el,az

nem eszik, hanem fal, annak nemcsak tele, de tömve van a gyomra, és viz helyett verejtékünket issza mindennap.

Átkozott legyen!...

Tiz óra lehetett, mire felriadt és magához tért.

A tér már tele volt fehérarcu, göndörfürtü gyerekekkel, mint ártatlanszemü báránykákkal a rét.

Gyereke tekintetét követte, ki ámulva nézett a szomszéd padra, aholegy

selyemharisnyás nevelőnő az urigyerek kezébe kényszeritett egy vajas sóskiflit.

Kedvtelenül fogadta el, de nem ette.

Mari nem bírta nézni... keserűség fojtogatta.

A kicsinyek szeme találkozott, egymásra mosolyogtak.

Az urigyerek felkínálta a kiflit.

A másik görbe lábacskáival odatipegett és elfogadta.

De annyi ideje sem volt, hogy a szájáig vigye, mikor a nevelőnő hirtelen felugrott és puha kis markából kicsavarta a kiflit, azután olyat tolt vele, hogy hanyatt esett. Egy másodperc... talán annyi se...

és a szelíd, tűrő Mariból egyszerre hiéna lett.

Durva tenyerével a nevelőnő kifestett arcának esett, püfölte, verte, tépte, orrát, száját, haját.

A nevelőnő tehetetlenségében vonított, mint uriasszonyok, ha szeretőjük rájuk tapos.