Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Szabó Béla: Mari
Szabó Béla: Mari Rekedt, kegyetlen szavak törtek ki a sötétből. —- Takarodj, te vacak. Mari nem mozdult.— Te ganaj.Meg sem moccant.— Mi lesz?... összeszoritott szájjal hallgatott. — Még mindig itt vagy, te tolvaj, tyukhus kell neked? Dadogott, tagadni akart, tagadni... — Mi... talán nem te loptad? hát a tollakat meg a vörös madzagot nálam találták?... he... he... Eredj mondom, különben rendőrt hivok.Itt aztán fölösleges minden szó. Sántán vonszolta magát tovább. Karján a gyermek álmosan szüntelenül zokogott. Búgott, búgott, fáradtabban, halkabban, aztán újra kezdte. Csititgatta, babusgatta, de nem használt. A tyúkra gondolt. Legalább elégette volna a vörös madzagot, amit a lábán talált. A pepita tollakat is elrejthette volna jjobban. Kis párnára tette félre. Most aztán kőre sem hajthatja le a fejét. Ügyetlenség volt, vigyázni kellett volna jobban. De ki hitte volna?... Szitáló eső lett a levegő. Hideg csepek hütötték forró arcát. Hová?... merre menjen most? Durva, nagy tenyerével lágyan takarja le a szipákoló gyerek fejét. Vállalta érte az éjszakát, vállalta érte az esőt. Virradatig valahová meg kell bujniok. Bicegve lépegetett sebzett, dagadt lábával. Alacsony ráccsal körülkerített ház elé ért. Ha átmássza a rácsot, akkor a lépcsők alján, az eresz alatt összehuzódhat. Védve lesznek és ami a legfontosabb, elkerülheti a spiclit. A saroknál egy ember árnyékát látta. Riadtan szorította magához gyermekét. A rácsosablaku kékszinü autóbusz jutott eszébe. Mint veszett k utyákat úgy, fogdossák össze a szegény embereket és viszik őket autózni. x Azután jönnek a priccsek, poloskák, őrök és pofonok. Jaj, csak ezt ne... csak ezt ne... Egy pillanat és túl volt a rácson. Surranva, mint egy fekete macska jutott az ereszig. Hirtelen kutyavonitást hallott.
