Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-09-01 / 7. szám - Irodalmi szemlék - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle
Irodalmi szemlék terület volt Krúdy Gyula számára. Krúdy játszott, pajtáskodotí, mulatozott az élettel, a dolgokkal, elkísérte útjaikra, kiskorcsmákban ült velük, bepillantott hálószobájuk ablakán, históriái eszelt ki róluk, hajnali bíbort s alkonyfényt sugárzott rájuk, megcsillogtatta őket $ hosszú pihenőre küldte a magyar vidék' bársonyos ködének világába. S ez volt az ő nagy regénye: Krúdy Gyula viszonya a magyar világgal; Krúdy Gyula kedélyének kísérőzenéje a magyar világhoz. Poslhumus müveiben már nem kapunk arcához uj vonást. De ez az «örök Krúdy» ismét előcsillan belőlük. A fiatal magyar líra egyik legkimagaslóbb tehetsége, Illyés Gyula, költői elbeszélést adott Ifjúság címen. Ilylyésnél, úgy gondolom, ez a költemény jelzi érettségének elsői, igazi ünnepnapját. Klasszikus ize van versének, tiszta kristályokon tör át folyton a szemünk, az érett erő önmérsékletét érezzük az első sortól az utolsóig. Pedig az esemény, amit ád, távolról sem valami békés, boldog szemlélődés. Oida tér vissza, ahol a gyermekkor ölelkezik az ifjúkorral. De Ilylyésnek ez a korszaka távolról sem «Tündérálom», hanem a kor nyers valóságának nyers keze öklözi össze, események ráncigálják, űzik s ütnek rajta korai sebeket. S Illyés verse vallomás, hogy ezen a tragikus csúnya időn és minden sötétségén, kegyetlenségén át: hogyan ragyog, folytatódik s rohan tovább az örök, tiszta gyermeki arc. S ha már Petőfi «Tündérálom» c. kis remekével hasonlítjuk össze: Illyés egészen más útra lépett, mert a gyermeki tündérvilágba a nagy nép idill izeit s színeit keverte és ártatlan arcát szembeállir totta az őrült, zűrzavaros és puszii Ló korral, idővel. Egészein eredeti dolgot csinált s elejétől a végéig a saját hangján csinálta. Külön tanulmányt érdemelne Illyés nyelve is, mely csupa szin és gazdagság, de valami objektív mérséklet jcsodálatosan epikus nyelvvé teszi. Nyelve is örök dolgokhoz méltó immár, mint egész költői egyénisége. Szabó Pál, a biharugrai parasztiró, «Papok, vasárnapok» címen adta ki uj regényét. Ennek előtte két , elbeszélésgyűjteménye jelent meg (Őszi szántás, Övék a glória), s már ezeknek olvasása közben feltűnt nekem, hogy milyen lassan, nehezen mélyed bele a magyar élet szociális sebeibe, bajaiba. Nem mintha a bátorság hiányzott volna belőle, hanem ez az iró a föld v ég télén o p ti m iz m u s á 'v al született. Szabó Pálnak tulajdonképen mindig idillt kellene Írnia elrendelése szerint s ezt a természetes látását a mai élet, kényszeríti sötétebb vidékek felé. Gondoljunk csak a «Tapasó Pé* tér fejfája» c. novellájára, mely balladás nehézségi erővel indul, szinte Nyirő József legújabb írásaira emlékeztet, de
