Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-06-01 / 5-6. szám - Szombathy Viktor: Csodamalom

Szombathy Viktor: Csodamalom

kapcsát. Kettős ívbe hajlította, finom, zengő idegeket feszített közéje és megpengette a szerszámot.

így lett Váinámöinen az első lantnak, a csuda lantnak a gazdája. Most már boldogan hajóztak tovább.

Újabb hét nap és hét éjjel telt el, Ilmarinen is felvette medvebőr gúnyáját és Lemminkáinen is az iramszarvasbőr csizmákat. Hideg szél fújt a lappok földjén, sápadtan sütött a nap, szomorú zuzmók dideregtek a völgyek mentén, ahogy kiléptek a partra és útnak indultak Pohjola országba.

Elől ment Váinámöinen, a csuda lanttal. Utána ballagott Ilmarinen, az örök kovács az evezőkkel. Legvégül sétált a csélcsap Lemminkáinen, aki most is csak azt figyelte, merrefelé kacsintgathat és melyik szépséges lapp lánynak rángathatja meg a sapkáját a kunyhók mellett?

Ahogy mennek-mendegélnek, a huncut Váinámöinen belekap a csuda lantba és pendít egyet rajta. A lantnak a szava és a szikrázó éj szaki fény egy testvérek voltak. Mindenfelől, amerre csak mentek a lappok országában, kicsődültek a pohjolaiak és szájtátva hallgatták a nótát, amelyik olyan gyönyörűen zendült meg a csuda csuka csuda lantján, hogy könny csordult ki a lappok szeméből s mindegyik könny drágakővé fagyott. Néhány könny a hóba hullott s ott; megolvasztotta a havat, de úgy megolvasztotta, hogy ismeretlen, különös virágok mosolyogtak a könnyek nyomán. Az istenek kettéválasztották a felhőket s úgy figyelték a dalt, majd még közelebb jöttek és leültek a bércek tetejére, a jéghegyek ormára s figyelték Váinámöinen nótáját.

A ravasz Váinámöinen meg csak pengette a zengő szerszámot, a csuda csuka lantját. Már a medvék is lejöttek a hegyekből, iramszarvasok gyűltek a lant köré, bozontos kutyák csöndesedtek el és a fókák kievickéltek a partra.

Pohjola népe, minden lapp férfi és lapp nő odasereglett a csuda lant köré, Váinámöinen eszeveszettül pengette rajta a nótát. De olyan szépen pengette, hogy Lappország minden lakója álomba szenderült. Ilmarinen, a kovács szét sem nézett még a vidéken, hogy merre őröl a csodamalom, Lemminkáinen meg se cirógathatott minden lapp leányt, máris nehéz álom szárnya szállott Pohjola népére. Elszenderedtek a férfiak, a gyermekek és az asszonyok, bóbiskoltak a medvék, még az istenek is behunyták a szemüket.

Ilmarinen csak ezt várta. Alighogy lekókkadt a feje az utolsó éber lappnak is, odament a csodamalomhoz, amely a boldogságot őrölte a remény vizével, egy nagy-nagy sziklához láncolva. Eloldotta a láncot, vállára kapta a malmot. Lemminkáinen serényen segített neki. Abbahagyta lantszavát a bölcs Váinámöinen is és ugyancsak szaladtak a malommal. Rohantak-ro-