Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Szombathy Viktor: Csodamalom
Szombathy Viktor: Csodamalom vesen, vele szedelozködött öccse, a csélcsap Lemminkáindn, de nem maradt el az örök kovács sem és hármasban ballagtak, fel, a messzi Pohjólába, a lappok havas földjére, ahol félévig tart az éjszaka, félesztendeig a nappal. Ballagtak-ballagtak a hullámos tengerig, ott Ilmarinen hajót ácsolt. Serényen segített ebben neki a bölcs Váinámöinen, hiszen gyakorlata volt benne. Egyszer, régen Louhi királynő lányának, a szépséges Pohjának már készített Váinámöinen csodahajót egy guzsaly szárából s éppen az utolsó fejszecsapást mérte az árbocra, amikor azt a nevezetes sebet ejtette a térdén. Azóta is ott piroslott a fejszecsapás nyoma és hogy most újra hajóácsoláshoz fogott, nagy sóhajtással nézegette régi sebét. Ez emlékeztette boldogabb ifjúságára a bölcs ,Váinámöinent s az jutott eszébe, hogy valahányszor boldogságra törekedett, fejszével kellett azért megharcolni és vére hullott a reménység tavába. — A boldogságot vérrel kell megvenni! — emelte fejszéjét a hajónak Ilmarinen, az örök kovács és utolsó vágást mért az árbocra. így készült el a nevezetes hajó. Jó szelet vártak, jó szelet kaptak, kifeszültek a vitorlák és röpült a hajó, messzi Pohjola felé. Már hét nap és hét éjjel táncoltak a tengeren, amikor Ilmarinen kormánytfogó kezét egy hatalmas csuka harapta meg. Csuda csuka volt. Húsz rőf a hossza, olyan nehéz, mint tízszer Lemminkáinen. De Ilmarinent sem nyirfatejjel táplálták, felragadta a legnagyobbik evezőt és nagy küzdelemmel agyonverte a csuda csukát. Nem is bocsátotta ki a kezéből s úgy berántotta a hajóba, hogy majdnem felbillent. Erre már Lemminkáinen és a bölcs Váinámöinen is felébredt. A csuda csuka mozdulatlanul feküdt a fenéken. Váinámöinenen volt a sor, hogy a csukát megfőzze és kényelmesen kezdte vakarni a csuda csuka pikkelyeit. Ahogy vágja-szeli a csuda csukát, hogy-hogy nem kezében marad a feje. Éppen az állkapocs-csontjánál fogta meg. — Mit állsz úgy, szó nélkül? — szólt rá az éhes Lemminkáinen. — Nem hallod ? — kérdezte Váinámöinen, — milyen szép nótát fuj rajta a szél ? Ilmarinen is leszállott a kormányrúd dobogójáról. Még a sirályok is megállották egy percre 'a levegőben és elültek a vaskos hullámok. A csuda csuka állkapcsán gyönyörű nótákat játszott a lappföldi szél, de olyan szép nótákat, amilyeneket Suomi népe még sohasem hallott és Kalevala fiai sohase daloltak. Váinámöinen sietve simította ragyogóra a csuda csuka áll-
