Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-06-01 / 5-6. szám - Féja Géza: Falusi pillanatok

Féja Géza: Falusi pillanatok

„Uj népiességnek“ nevezhetjük ezt? Hogyan s mi jogon? A népiesség rendszerint felülről diktált irodalmi divat volt. Kiragadott egykét vonást, többnyire külsőséget, a népi életből, egy mesterségesen szűk irodalmi horizontot alkotott s ebbe akarta az irodalom széles sodrát belekényszeríteni. E parasztiróknál viszont egy alulról, a mélyből indult világképről van szó, mely az egyetemesség csiráit rejti magában s a termelő magyar éneke. Mi köze van ennek az irodalmi „népiességhez“? Mennyire mélyebb dologról van itten szó!

A másik, Smka István, himnuszt ir örökké. Már leírtam egyszer ebben a folyóiratban, hogy ő az első, igazi himnuszirónk. A dolgozó, termelő magyar óriási életáhitata, a kenyér, a föld, a vér, a mezők, a falvak himnuszai törnek egek felé Sinka lírájában:

„Elküldött követnek a por,

a fa, a bérc s a — szent falum, hogy szóljak egy szót értük a napnak a kőmellü, uj dombokon.“

Aranyos kupoláju uj templomot rak a porszemekből, de seregeket toborzó emléket is állít Dózsa koronázásának. Ezekben a parasztirókban újjá született Dózsa György, ő az elöljáró nagy történelmi kép, az ezeréves paraszt-sors és paraszt-szenvedés szobra. Szabó Pál uj novelláskönyvén (őszi szántás) is meglátszik már, hogy a dózsai sorsot méretezi bévül. Sértő Kálmán pedig a föltörekvő parasztság harci énekeinek egész sorát hozza.

Ám Sértő Kálmánnal kissé bővebben kell foglalkoznunk első könyvével kapcsolatban (Falusi pillanat. Géniusz-kiadás.) Mikor gyalog föl igyekezett Baranyából Budapestre, egész tarisznya verset hozott. Egy töredéke e paksamétának hozzám is eljutott, három tökéletes darabot találtam köztük és azonnal közöltem a „Szabadság“ hasábjain. Sértő azután Pesten maradt, hallatlan termékenységgel ontotta a verseket és komoly sikerei is voltak. Igen gazdag s nagy fejlődés-képességű iró. Csokonai mámoros, sokhuru s hallatlanul érzékeny, minden lehető életterületet befutó kedélyére emlékeztet. Uj frisseséget és szint adott az elbeszélő versnek, van humora, mélyen szánt a paraszti élet eltagadott realitásában; folyton kibuggyan belőle az egészség nagy érzéki melegsége, de ilyen csodálatos finomságokra is képes:

„Kósza szél sziszeg a fülükbe,

Sikolt a hó sarkuk alatt,

S öt ölnyi lengő árnyékukat Átütik a szikrázó pillék“'

S irt egy csodálatos ige-verset (Utolsó versem), mely izgatott — nyugodt vonalaival meghúzza a költői lélek összes lázgörbéit.

De bizonyos baj is van Sértő Kálmánnal. Pestre kerülve, jóindulatú, de a tegnapban gyökerező mentorai azt kezdték benne erőszakolni, ami a városi ember számára kuriózum. Túlságosan megfó-