Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Féja Géza: Falusi pillanatok
Falusi pillanatok Sértő Kálmán első s most megjelent verskötetének cime diktálta tanulmányom címét is. Hiszen a falu teremtő pillanatairól van szó, melyek mindinkább történelmi pillanatok, a jelen esetben pedig igen fontos mondanivalóik vannak a magyar irodalom számára. Sőt a Duna-medence számára is, mert törhetetlen meggyőződésem, hogy errefelé a népek csak rá fognak jönni arra, hogy ez a medence menynyire egy emberi test és hozzájuk is szól a mélyből indult magyar ének. Szlovenszkó közönsége bizonyára tudja már, hogy Magyarországon rövid idő alatt három parasztiró emelte fel friss fejét: Szabó Pál, Sinlca István és Sértő Kálmán. Valamelyes közöm mind e háromhoz volt, tehát ott álltam a rügyeknél, mikor még senki sem állt ott s a lélekzetemmel melegítettem őket. Mások viszont megtapogatták a felszint és „zzj népiességről“ kezdtek beszélni. S akadtak olyanok is, akik az én fogalomkörömhöz akarták az „uj népiességet“ varrni. Éppen ezért sürgősen tisztázni szeretném ezt a kérdést. Vájjon milyen arcot mutattak és mutatnak ezek a paraszti géniuszok ? Mi a jelentőségük? Szabó Pál első regénye, az „Emberek“ egészen nyers kéziratban került hozzám néhány éve. Akkor még nem tudott helyesen írni Szabó Pál, azóta pedig megjárta ez a regény a horvát, német, angol s amerikai könyvpiacot. Sőt egy másik, erősebb is jött, a „Békalencse“, életének „nagy müve“ pedig, Dózsa-regénye, tarsolyában várja a föltámadást. Engem elsősorban egy uj életérzés lepett meg benne, egy uj világkép körvonalai kaptak meg. Úgy éreztem, hogy a paraszt, az agrár magyar most kezdi elmondani, hogy a rögbe gyökerezve hogyan alkotott magának világot. E folyton háborgó, mindig élethalál peremén járó kis magyar katlanban, a nagy csapongások, a pa« zarló virtus és a nagy lehangoltságok, a szárnyaszegett géniusz világában a paraszti sors volt a biztos, a mindig termő, a föld értelmének örököse, az ősiélek őrizője, az örök élettel eljegyzett. Ezt a sorsot, ezt a lelket éreztem Szabó Pál írásaiban. Olykor dadogva, olykor töredékesen, olykor idegen elemekkel keverve, de mégis: biztos, nyugodt hömpölygéssel. A magyar költők rendszerint a faj előre rohant vitézei voltak, híres lobogások, kik egykettőre a tragédia színeibe öltöztek. Kisebbeknél azután olcsó díszlet lett a tragikus színekből, másoknál pedig patholőgia. Ezek a parasztirók azonban benn maradtak az őket szülő közösség nagy melegében, a népben áramló öröklét forrásvidékeinél. Tehát azt Írják, azt hozzák elsősorban, ami örökké megmarad, táplál s menti, növeszti az ember meleg kedvét.
