Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Dallos Sándor: Ég a rőzse

Ég a rőzse

Az asszony az asztalnál ült, kenyeret aprított a levesébe apró mozdulatokkal, de nem nézett a tányérra, kifelé nézett. Két szemében meglátszott az ablak, azon túl a falu s amögött az erdő, mint egy nagy csöppben. Olyan volt a két szeme, mint két kis akvárium. Szegény asszony volt, huszonnyolcéves és özvegy, napszámot járt, mosott, elszegődött nagytakarításokra, miegymásra, minden dolgot megfogott, nem féltette a két kezét, az életét se, semmit. Egyszerű és csöndes kis özvegyi élete Volt, még csak nem is vigasságtalan, hisz az ember magában hordja az örömöket s akármint van is, felszállnak belőle, mint a vízből a buborékok. Felszállnak, útjukban fénylenek s ha fölérnek, elpattannak, mint a buborékok szoktak. Istenem, nem több ez, de minek is. Lám, a fájdalmak hosszantartóak és súlyosak s hogy fájnak s milyen nehezen viseli őket az ember, mégis a kis felszálló örömek lassan kivégzik őket s az ember nem is emlékszik rájuk. Az egyszerű özvegy asszony ahogy itt ült, nem is emlékezett a halál sírására, a fekete kendőjére, temetésre, miegymásra; elmúlnak a szomorú dolgok rendre, mint a pára1 s lehet, hogy még a halál is szép; mint ahogy szép egy dolgozó férfi s ha most ki-kimegy a temetőbe s látja az ura sírját, mondja: ámen, jó a halottnak, de jó az élőnek is, a halottnak a nyugalom, az élőnek a nap öröme; kinek-kinek a része szerint s embernek lenni mindenképpen jó.

— Köményes leves kenyérrel — mondta a fiának, aki nyolcéves volt s csöndesen majszolt, éppen úgy, mint a kis kutya, kicsit gyámoltalanul, csorgatva és ejtegetve a falatot.

— Köményes leves, kisfiam, Péter, finom kenyérkével. Az. A patikasurolás árából volt a levesben negyvenhat fillér s a kenyérben mintegy hat fillérnyi érték, esetleg talán eggyel több. Tegnap súrolt ott, mosolyogva nekidőlt s az étel olyan volt most, mint a saját élete körfogásának egy állomása. Önmagából él az embeir s az Isten kenyeréből, amely láthatatlan, mert a mezőkön nő a buzaszembe föl, mint az iz és elárasztja az emberek asztalát, átnő mindent, mint a gomba szála s átsokasitja áldással, amihez hozzáér az ember. Igen, jó az Isten is az emberhez, láthatatlanul jó, hallást adott, nézést, Ízlelést, tapintást, a jó szagok érzését, hangot, éneket és erőt s oly egyszerű lehet az ember ezzel az öt érzékével, oly boldog és oly tiszta. Felsurolja a patikusék lakását s lám, köményes leves és kenyér kerül s ha valami gondolata van, szépen elmondja. Kisfiam, Péter, vagy: október van. Igen.

Október volt, október tizenhetedike, Szent Hedvig napja éppen, korán ősz, didergetős és éles szelekkel suhintó, az ég takarította be a termést a felhők alá, nagy szekerek szaladtak