Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Szalatnai Rezső: Márciusi szélben
MÁRCIUSI SZÉLBEN Megállunk, kinyújtom karom színed felé: testvérek találkoztak. Lásd, tiszta vagyok, miként a mész, szívem csupa zengő tégla és a dunai elevátorok zúgását hoztam magammal e márciusi szélben, melytől szikrát vetnek a gránithegyek, acélba olvad benne a kar, szalmakazlak gyulladnak ki dohos tetők alatt és mohos zsindelyek sivító ívben vágódnak le fitos kastélyok tetejéről. Felhőbe fúrom hát sorsrepesztö gondolataimat, magam pedig csavarom a zúgó szélbe, otthonom ö, ködlepte őseim, bozontos eretnekek, utolsó izenete, kik vékony lengyel lovakon jártak Bártfa és Lőcse közt a lázadó Jézus igéivel és labanc koponyákra kopogott szabadság gyorstáncú fokosaival. Lassan gyúllad a szemem, rájuk gondolván, hullámot ver a vérem apám szülőföldje előtt. No mesélj! hát mesélj — igy szóljak tán hozzád? Csattogtasd fogaid! — ezt mondom én neked, nézd úgy tart a hegyek fukar tenyere mint egy marék füstölgő hamut s óva és ringatva két bronz kezével csak lenyugvó napunk nyúl feléd. A folyó elkerült, vasút távolról füttyent reád, falaid közt zsoltárt dalol a szél, szárnyasoltárok alá feküdt el pihenőre zászlós istened, babonák ködén éhes gyerekek sírnak, rongyos zsellérek várják a muszáj-irgalom kenyerét, a jegyző bort iszik tornácos házában s víg tolvajok futnak a kertek alatt. Ó messze vannak, messze a Gépek széttáruló karjai, barátaim! e hepe-hupás utakon hideg gyárkémények állnakmint felkiáltójelek, zuzmarás szavak remegnek s maró szagokba szédül itt csillámos fenyők éber íze. Ó szerelmes fájdalmat földönt! mit integetnek országutaidon a topolyok s mögöttük a bálványos tornyok, mit visznek magukkal délre meg keletre a folyók? üres barázdák jajját viszik, kicsiny patakok mérgét, kések csillogását — őket éneklem én e vijjongó szélben, add, ó Március, hogy bátor legyen ez az ország, veled nőjjön a vasízű orkánba fonva kicsi karjait. Szalatnai Rezső
