Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Toronyay Gábor
Zerdahelyi József: Toronyay Gábor rüben. Szemközt várja az üldözőket. Jönnek is már hangos szóval a nyomán és észre se veszik, hogy megmozdul a föld és irtózatos robajjal tör ki a gazból a kan. Egy szempillantásra keresztül veti a hátán Bikkest. A vörös szőrű kopó nagyot sikit, egyet nyekken és elterül. Többet nem törődik vele, csak tajtékzik és hogy megérezte a vér szagát, esze nélkül támad a többire. De hiába. A rettentő viaskodásban erőre kap a két kopó. Életre-halálra megy. Félreugranak a rohamok elől, de ahogy a nagy lendület tuldobja a kant, azonmód belemélyed a foguk a hátuljába. A kan észretér, megugrik egy szederindás sűrűig, ott aztán megáll. Elfogyott a lélekzete, csak az agyara csattog veszettül. A sürü védi, mint valami vár. A vérszemet kapott kopók lihegve böffengetnek feléje, de nem közelítenek. Csalogatják ki a tisztásra. A hajnal lassan felszakitotta a keletre gyűlt téli felhőket, mikor éles dördülés hasit kényes fülébe. Tompa ütéstől szédül meg. Észbe kap és vad vágtatással töri a gazt. Menekül. Egy darabig a hegynek, de valami gyengeség szorítja, valami melegség önti el az oldalát és tétován, zavaros tekintettel húzódik le a völgybe. Még áll a lábán, mikor a két csahos megrohanja. Utolsó erejével lerázza őket magáról, de megroggyan a hátulja és borzalmas marja kigörbül a testéből, mint a hegyorom az éjszaka egében. Meleg folyó ömlik el benne ... pirosra festi a tajtékot a szájában. Elsötétedik ... hosszú hördülés szakad ki belőle. Egy villanás a hajnali ködben ... egy dördülés ... és hangtalanul szakad össze utolsó mozdulással a büszke, a viharoktól megtépett hatalmas vadkan. • Toronyay ott áll felette. Veri le róla a kutyát. Azután lihegve leül a tuskóra. Most látni meg a hajnal világánál véresre vert homlokát, vörösre futott szemét. Arcának vad vonalai ott sötétednek a fagyos téli erdő színeibe keveredőn. — Ugy-e mondtam, akkora, mint egy ló, — jár körül rajta Dankó Pista és a szenvedély tüze villog a szemében. — Az. — Van benne két mázsa. — Kötelet vett elő a tarisznyából ráhurkolta a kan agyaras orrára, — huzzuk be a világosról. A két ember belekapaszkodik, nekifeszül. De alig hogy mozdul a nehéz test. Újra meg újra nekilendülnek, mig csak elindul és becsúszik a kökénnyel sűrűn benőtt árok fenekére. A két kutya az első mozdulásra beleragad és morogva huzatja magát. Mikor Dankó kiveti a bélit eléjük, neki esnek, szétrángatják és nehéz rágással ülik meg a remete halotti torát. Nagy hasakat esznek és úgy ődöngenek, mint a részegek. Rózsaszín nyelvük a szájukat törülgeti tisztára, mig végig nem nyúlnak a harasztos földön. Nedvesen csillog félelmetes fogazatuk, ahogy ásításra nyitják. A goromba nagy fejek álomra hajlanak. Szélesen tapad oda a testük a hideg földhöz. — A Bikkesért elmenj ! — Megkeresem. Biztosan kifordult a bélé. Van nálam tű,
