Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Juhász Gyula: Adyra gondolok
Juhász Gyula: Adyrá gondolok lószőr. Hallottam, mikor sikított. Csak bízza rám a tekintetes ur. — Van a kutyának enni ? — Hoztam tócsot a malomból. Zabliszt is van. Faggyú, vagy töpörtyű kellene . .. kevés. — Este behozod a kant. — Be. — Meg ne lássa senki ! Dankó rosszalólag csóvált a fejével. Ott lakott az erdő tövé' ben. Az utolsó ház volt a kis falu legvégén az övé. Kimehetett — bejöhetett. Ki látta ? Huszonöt esztendeje szolgál. Nem pénzért. A szive vére hajtja, akár a kopókat. Ki ! — sötét éjszakák veszélyes játékaiba. Megrészegedni... — Minek azt mondani. Megfogtak-e már minket valaha ? Soha ! Ez csak semmise ahhoz, amit már együtt megértünk. Mikor harminchárom disznót behúztam öt kerülő szeme-szája elől. Pedig hó volt akkor a grófi erdőn ... olvashattak volna benne. — Jól van no ... ne szamárkodj, Pesta, — szólott Toronyay és beletartotta hosszan, keményen a zsiványcimbora görcsösre dagadt tenyerébe a kezét. * Mire a reggel ráköszöntött a tanyára, Toronyay kilépett a házból. Akik ránéztek, meglátták rajta selyempaplanos ágyát, mert, hogy abban alhatta olyan pihentre a képét. ZERDAHELYI JÓZSEF Advra gondolok Adyval vitézkedtem egykor én még És virrasztottam Adyval sokat, Fiatalságunk csókos, boros éjén És most idézi őt az alkonyat: O hova lett a régi, furcsa mámor És mire ment a régi viadal ? Egy hant mered rám: itt pihen a bátor Esten vitéze és sir az avar. Igaz, a dal szól és száll egy világnak, Megérti lassan kelet és nyugat, Megdöngeti az új botondi bánat És betöri az aranykapukat. De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap És merre van a végső diadal S akit imádtunk átkozódva, ó jaj, Mivé lett fajtánk, a szegény magyar ? JUHÁSZ GYULA
