Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Figyelő - Kelembéri Sándor: A kisebbségi magyar színjátszás
Figyelő merjük meg, mint egy abszolút értéket, akinek élete szinte teljesen elvonatkozott a testiségtől, mert „született, szeretett és szentté szenvedett“. Nemes Ízléssel válogatja meg az iró, mit kell és mit szabad megírnia s olyan helyeken is, — mint pl. a George Sand iránt érzett tragikus szerelem, — ahol olcsón szerezhetne érdekességet munkájának, ahol kínálkozik a szenzáció, nem esik a könnyeztető részvéthajhászás hibájába, de megtartja a céljának megfelelő előkelő rezerváltságot. Szép könyv és hasznos könyv a Keller Imre Chopin-je s hogy éppen itt, minálunk jelent meg, bizonyítja, hogy mennyi belső érték van eltemetve a mi nagy szegénységünk porrétege alatt, ha ilyen gazdagságról is elsöpri néhanap a temető szürkeségét az — akaraterő. Néha mégis beleesik abba a hibába, amelybe már annyi zenemagyarázó, erőltetve akarja kényszeríteni a nyelvet, hogy szavakkal menjen a muzsika után s ilyenkor, bár igen ritkán, frázishalmazzá, henye szóvirágokkal elrontottá lesz különben erőteljes, kifejező stílusa. — (,,...a múlt dicsőségcsillagába vetik reményük horgonyát“) — Ettől az egy, a lényeget nem érintő hibától eltekintve, Keller Imre könyve művészi értékű, mert a nagy lengyel zeneköltőről oly kifejező portrét tudott rajzolni, amelynek minden vonása szinte megelevenedik az olvasó előtt s oly beállításban tudja bemutatni Chopin életművét, hogy az sokban hozzájárul költészetének megértéséhez. SZIKLAY FERENC F1GYE LŐ A kisebbségi magyar színjátszás A polgári kultúra krízisének egyik félreismerhetetlen szimptomája, hogy a színházak, kivéve a nagy deficittel dolgozó á’lami színházakat, már régen nem a művészet és az irodalom szószékei. A közönség, különösen a háború óta, csupán szórakozóhelynek tekinti a színházat s ez hozta magával szinte természetszerűen, hogy a gazdasági világválság napjaiban, amikor az embereknek lassan már kenyérre sem lesz pénzük, a szórakozóhellyé degradált színházak jutottak először bajba s ezzel megbukott még a múlt századvég nagy „vívmánya“ is: a repertoárszínház. Hovatovább odáig jutunk, hogy nem lesz kiút ebből a válságból, mert a rideg tények jótékony palástolása csupán az az állítás, hogy a színházi válság nem egyéb a gazdasági válság egyenes függvényénél. A repertoárszínházak szempontjából — és ez ma döntő jelentőségű szempont, mert a magánszínházak nagy részét a változó körülmények mindenütt repertoárszínházzá alakították — félig-meddig igaza is van ennek az állításnak. „Erst kommt das Fressen, dann kommt die Morál“ mondja ki a brutális igazságot Bért Brecht, egyike a legmaibb német költőknek és ilyen körülmények között senki sem kívánhatja a publikumtól, hogy üres hassal gyönyörködjék a színházak még annyira csillogó produkcióiban. Ezen túl azonban csak a szándékos rövidlátás nem veszi észre, hogy már