Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Figyelő - Kelembéri Sándor: A kisebbségi magyar színjátszás
Szemle a gazdasági válságot megelőzően felütötte fejét egy sokkal veszélyesebb válság: a lelkek válsága, a mai európai kultúra válsága, amely a polgári társadalommal együtt félreismerhetetlenül rohan a csőd felé. Vagy minek nevezzük azt, hogy a klasszikus dráma legbeágyazottabb, szinte közmondásossá vált s évszázadokon keresztül a legnagyobb értékeket termelő hazájában: Németországban nem kell már a klasszikus dráma s a német közönség egyszerűen negligálja legjobb drámai színházait ? Ez a válság juttatta a tönk szélére Reinhardtot, aki egyre-másra csukja be színházait s ez kergette Moszkvába a másik nagy német rendezőt, Piscatort is, aki utolsó kísérleteként a most vajúdó szovjetszinpadon próbál valamit csinálni. A lelkek válsága ma olyan mély, hogy azon csak egy radikális átalakulás segíthet és talán ezt az átalakulást sietteti a gazdasági világkrizis, amely eddig még a szenvedések légióját zúdítja az emberiség nyakába. Ha ez ma a világhelyzet, akkor ebből a szempontból nem lehet újat mondani a kisebbségi magyar színjátszásról sem. Felfokozott kálváriajárás, amit az egyre szegényedő kisebbségi magyarság helyzete determinál és az a speciálisan szomorú valóság, hogy: sem Szlovenszkón, sem Podk. Buszban s valószínűleg Erdélyben sem lehet színházat csinálni ! Hogy megérthessük a dolgot: vannak színtársulataink, de nincsen színházunk, mert el sem képzelhető, nem is követelhető attól a szlovenszkói vagy erdélyi magyar színtársulattól, amely hat-nyolc hetenként egyik városból a másikba, közöttük petróleum-lámpás falvakba, kénytelen vándorolni, hogy értékeset, valamirevalót produkáljon. Ez fizikai és lelki képtelenség! A kisebbségi magyar színjátszás ebben a helyzetben a vegetálásnál is rosszabb állapotba süllyedt, mely fölött állandóan ott lóg a lélekharang és a közönség a legtöbb helyen csak szánalomból, magyar kötelességből, de nem lelki szükségletből támogatja ezt a színházat. A színházat mint intellektuális szükségletet régen elsöpörték a kritikus idők, ez az egyik oldala a mérlegnek, a másik oldalon pedig a közönség tehetősebb részének egyre töredező kedvét néha jobban kielégíti egy bár a maga meztelen táncosnőivel, mégha költségesebb is ez a mulatság, mint egy színházi előadás, különösen a mi kisebbségi viszonyainkból eredő nivótlanság mellett. És van még egy veszélyes ellenfél: az ugyanolyan nivótlan, de legalább jóval olcsóbb hangosfilm, amely a maga tömegtermelésével és egyre fejlődő arányaival, minden ellenkező szépitgetés ellenére — egyre jobban fojtogatja a színházat. — Mindenütt, nálunk is, sőt: nálunk még inkább. Szomorú valóság, még szomorúbb kilátások, de jobb már jőelőre szembenézni velük. Hozhat bármilyen változást a közeljövő, ez már vajmi keveset lendít a kisebbségi magyar színjátszás helyzetén. Ezt szorosan Szlovenszkóra értem, ahol pár hónap múlva aktuális lesz az uj koncessziók s ezzel kapcsolatban a szinikerületek rendezése. A mai szerencsétlen helyzetnél kétségtelenül életrevalóbb az egységes szlovenszkói szinikerület, mert legalább meghoszszabbitja az itteni magyar színjátszás életét. Most már csak az a kérdés, hogy a hivatalos körök akarják-e az utóbbit őszintén, vagy pedig a mai szerencsétlen két kerületes rendszerrel, Podk. Ruszt már nem is számítva ide, sorsára hagyják a kisebbségi magyar színjátszást. KELEMBÉRI SÁNDOR
