Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Darkó István: Áldott krumpliföld

Darkó István: Áldott krumpliföld

lében. Úgy lépeget, halad, jut, mint egyébkor, amikor nem pattog a tájék, nem dörög az ágyú a domb mögül, az Ipoly pariján s a hid felől nem szól sebesen a gépfegyver. De most pattog, dörög, szól.

Akármennyiszer végigélte, ismeri elégségesen mindezt. Már el is feledte. Most megint úgy veszi, ahogy a háborúban. Nem többnek, mint amit jelent, hogy esetleg itt ni mellette jelenik meg a villanó tűz, az égő jel, a füst, a por s akkortól vízszintesen következik rá a többi minden. Vagy amit az, hogy a láthatatlan levegőből něm

kevesebb

láthatatlansággal egy kemény kis acél mag az ő teste felé veszi az útját, átsuhan valamelyik tagján, tovább repül, vagy át se suhan, tovább se repül, hanem megbújik valamelyik húsában.

Ismerős akármelyik eset, nem tud félni tőlük. A nagy zajtól, a túlságos dörgéstől különösen nem, ha már nem attól, ami mögötte, benne van, belebujva a pattogásba és dörgésbe. Nem tud tartani se a hangjától, se a magjától. Nem fél, csak attól tart mégis, hogy letapodják a szépen zöldült négy hold krumplit s a dörrenés az ismerős gödröket oda is beássa, a katonák megtapodják, s nem lesz a bolygatásnak okozó gazdája, a kárnak megtéri tőj e.Egyenesen,

semerre se nézve megyen. Mert hogy igy lesz-e vájjon, mindenesetre meg kell azt tudnia. A viz a füzek közül már itt kacsintgat hűsen rá, a lombok bólintanak, a gyenge nap barátságosan szíjjá ízetlen, színtelen szőttujjasa hátát? Az első sor katona az ut kétoldalán már észre is vette őt. Veszetten integetnek feléje. Kiáltozásukat is hallja, de nem érti, közbülesik a iszaporázott ropogás. Szilárdan megyen ennek dacára az országúton, eléri a vashidat. Rálép a szélénél, a magasodott gyalogjárón igyekszik. Már a túlsó oldalon is meglátja a másik sor katonát, de golyószallag is egysor zudul feléje a gépfegyverből. A hid vasai kopognak tőle, mint a heves jégeső a házfedélen. Tanult mozdulattal, önkénytelenül vágódik hasra. Kis szünetig vár, valahogy inkább addig, amig a lába kicsit megpihen, mert elállott a gyalogmenésben és viszeret is kapott egy éve a balban.

Kiáltozást hall maga mögött. Erre felugrik. Magasra tartott kézigránáttal szalad néhány katona a hídon, a kopogó jégesőben. Fel is bukik néhány, de a vizet is gázolják a többiek, a hídon is özönlenek az újak. Magasba kapja a kapát, előre integet vele, az élükön fut előre. Ordítva jönnek mögötte, ő is ordít, csak úgy egy bömbölő hangot értelem nélkül s megelőzi őket. Átfut a túlsó partra, mögötte éppen akkor dörren, csörren, bömböl a vashid is és belegörbül a vízbe. A túlsó parton már a viz mellett fut, krumpliföldje szélénél megáll, áttekinti a zöldellő négy holdat, a környezőket is, főként a