Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-10-01 / 8. szám - Darkó István: Égő csipkebokor
barkó István: Égő csipkebokor hej, hej, ezt mondogatták, sebesebben reszelték fogatlan szájukban a köményes bodakot, gyorsabb gőzzel dolgozó gép hajtókarja emelgette a szájukhoz a pálinkás lámpaüveget. A pap visszaült az asztalához, a csendőrök is. A gyerekek elvegyültek a tömegben, a szemüket dörzsölgették a füstben, ettek, ittak, a zene emelvénye körül tolongtak, fogót játszottak, a fiuk verekedtek, a lánykák sikongattak, apró növésű, gonosz felnőttekké változtak. A banda szárnyaló kürtje irgalmatlanul harsogott, nagydobja böfögött, ahogy egy rosszbélű, csúnya nagy has. Mint szemmel nem is tapasztalható lassan, örökkévalóan úszó rezzenő csillag, kiváncsi látogató, bátortalan tünemény, az ajtóban megjelent Ágota. Gyurinak égő szemében volt az élete. Ágota mögött a tiszt jött, az olaj barna idegen, a vőlegény. Nagynénje, a tante késett mögöttük, hiába várta Gyuri nem jött a sipogó hölgy, akinek most pedig itt kellett volna lennie. Nem lehetett neki megbocsátani, hogy ezen az éjszakán elhagyta őrhelyét s a veszedelmek óráit alvással töltötte, mint a rossz katona. Gyuri egy ideig még reménykedett, hogy mégis megjelenik a füstben magasra kontyozott feje, szikár alakja, halk zenélő órára emlékeztető sovány járása. Jönnie kellett volna, de nem jött. Ágota leült a csendőrök melletti asztalhoz, a vőlegény melléje. Kíváncsian, felfedező mosollyal nézegettek körül. — Atyaúristen, — mondta a titkár, — csak iszom, csak iszom és nem érzem. Az oldalamban valami luk támadhatott, mert amit betőtök a számon, egészen elvész bennem. Gózon Józsi hangja úgy hangzott Gyuri mellett, mintha messziről mondaná a telefonba: — Málnafagylaltot szeretnék enni tokaji borban, kanállal... Füff neki, megint itt van a román töltött galamb a kuktájával. Gyurit ez a szó felemelte a székről. Könnyű testét erőfeszítés nélkül emelte s ahogy előbbre ment, csizmája alig érintette a padlót, olyanképpen könnyebedett el a járása. — Már megint nekiindult, — hallotta a titkár hangját a zajban, — gyerünk utána. Megvárta őket, jó melegen érzett irántuk. Utána botorkáltak. Az ital mozgatta már őket, a titkárt is, Gózon Józsit is. Egymás karját bizalmasan fogták, egyszerre vitáztak és figyelmetkeltve hangoskodtak. — Józsika, — mondta Gyuri — a töltött galambot nekem kell megennem, érted? — Ha akarod, én megeszem a kuktát. Pedig emberhúsra nem vágyom. A titkár megbizonyitotta: — Én sem. De Gyurikáért megeszem az Ízetlenebb ré
