Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Szabó Béla: Nézed az eget

Szabó Béla: Vers vállainkat, de akik ösztönösen mérik fel és értékelik a munkánkat. És ugyanazzal az érzéssel közeledünk mi is a szlovenszkóiakhoz, mint akik legelső sorban vagyunk hivatva az ő irodalmi tevékenységüket méltányolni. E találkozásnak öntudatosnak kell lennie — egyben alázatosnak is.

Alázatosnak, mert jól tudjuk, hogy mennyire az ut elején állunk, mennyire törékeny minden vállalkozásunk, mennyire szerények eszközeink.

Alázatosnak kell lennünk, mert csak igy válik elfogadhatóvá a mi nagyotakaró megmozdulásunk.

LIGETI ERNŐ

Nézed az eget

Menekülve bujkálsz sötét uccákban mig szemedben anyád arca él és világit mint a hold vagy a bó.

Fekete árnyékok fonják körül életed, ilyen érthetően sorsod még sosem fájt.

Nézed az eget meg a szikrázó csillagokat és látod otthonod penészes négy falát hol sápadt-arcu testvéreid egymást* átfonva hangosan horkolnak.

Látod a megkezdett nehéz kenyeret az asztalon mit anyád

fáradt és súlyos mozdulatokkal dagasztott mig homokán folyt az izzadtság mint a vér mikor szült benneteket.

Látod a tompa kést melynek fanyele megkopott testvéreid kezétől mert sok kenyeret ettek. Látod a rozsdás patkányfogót mely apád ágya alatt lesben áll.

Oh ne szégyeld! családi címeretek ez: ősapádtól örökölt hasznos találmány.

— E képek kísérik szüntelen lépteid és nem érted mivégre van a fény mivégre a szép, a jó, ha mindez oly messze van és majdnem olyan elérhetetlen akár az ég meg a csillagok.

Szabó Béla