Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Az erdélyi magyar írók látogatása elé
Ligeti Ernő nyilatkozata egy részének és bizonyos klikknek a rokonszenvét a háta mögött. Ma pedig ? . . . Erről nem is jobb beszélni ! Első dolgunk volt, hogy megszerveztük a közönséget, folyóiratunkat, a könyvkiadást — és végül önmagunkat. Eleinte szégyeltük volna bevallani, amit ma emelt fővel vallhatunk; erőnkön túlmenő feladatok megvalósítására vállalkoztunk. Kiemeltük az erdélyi írást provincializmusából és megtisztogattuk a hozzátapadó dilettáns elemektől. Ez csak a kezdet volt. Nekünk nagy átlagban legalább is olyan értékeset kellett nyújtanunk, mint a magyarországi irodalomnak — nagy átlagban, hiszen olyan csúcsokat, mint amilyenek Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Molnár Ferenc nem pótolhattunk. Viszont budapesti szemmel nézve is, irodalmukat szavahihetővé és ponderábilissá tenni sikerült. Kuncz Aladár, Markovics Rodion, Makkai Sándor, Gulácsy Irén példányszámban is vezető könyvsikerei mutatják az uj honfoglalásnak az útját. Lírikusaink ereje már az imperiumváltozás első éveiben nyilvánvalóvá lett odaát. Az erdélyi irodalom meghódította — ami a legnehezebb munkaterület volt — a magyarországi színpadot is. Hunyadi Sándor, ez évben Indig Ottó hatalmas sikerei rábizonyítanak annak a legendának tarthatatlanságára, hogy az utódállamokban nem tudnak az irók épkézláb darabokat írni. íme, egy alig tíz esztendős mozgalom, amely az év minden hónapjában hallat magáról és amelyet a budapesti törzsasztaloknál elnémítani többé nem lehet. De az erdélyi irói mozgalom célja messzebbre mutat. Azt akarjuk, hogy az egész magyar irodalom szellemi megújhodása innen, Erdélyből induljon ki. Erdély szabad irói szellemisége, amelyet nem rontottak meg pártoskodó irodalmi klánok és ideálizmus nélküli kiadói erkölcsök, amelynek évszázados hagyományai vannak, amely egy egész nép lelki szolgálatába állítja magát, vegye át a vezetést irói problémakeresések terén és adjon az összmagyarságnak uj eszményeket. Ne tessék nagyképűen mosolyogni. . . Ki legyen regényes lélek, ha nem az iró ? . . . Ebben a szabadságharcban, amely az irót vissza akarja állítani jogaiba és azért küzd, hogy a magyar iró betöltse társadalmi funkcióját és pártatlanul a tiszta humanitást, nemzetiességet és az emberek közötti szociális igazságot szolgálja, automatikusan együtt vannak az utódállamok többi magyar nyelvű irodalmai is. Amit Erdély irói véghezvittek, véghezviszik Szlovenszkó és a Vajdaság irói. Tehetségek megszületése nincs helyhez kötve. Viszont adva van az utódállamok irói számára egy olyan légkör, amellyel az autokton magyar irodalom nem rendelkezik. A kisebbségi sors, amely dinamikus állapotba hozottságával, tragikus erőfeszítésénél fogva mély rétegeződségü, elhatározásokra és átértékelésre kényszeríti az irót, a nyelv védelmét és folytonos pallérozását, a kollektivummal való egybeforradását, esztétikumon kívül etikumot és legelső sorban az egységes összefogást írja elő. Tévedés azt hinni, hogy világnézetileg nincsenek differenciálva Erdélyben is, mint más utódállamokban az irók. De a kisebbségi sors megszabja a klaviatúra alsó és felső határát és saját maga törvényévé teszi, hogy e határokon belül akár az irodalmi ellenfélt is tisztelje. Az utódállambeli irók e pillanatban jobban megértik egymást, sui generis lelki berendezkedésüket, mint a magyarországi irót. Ezért nézek én nagy érdeklődéssel jószándéku szlovenszkói turnénk elé. írókkal fogok találkozni, akik nem az avatatlan leereszkedő jóindulatával veregetik meg a
