Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Irodalom és kapitalizmus

Kovács Endre: Irodalom és kapitalizmus adja az olvasó tudtára.

Érdekes a német kritikus vélekedése, mely minden közösséget megszakít a regényírásnak azzal a módjával, mely azóta divatos, amióta megszületett a társadalmi regény s amelynek jellemzője annyi, hogy a regény bevezetésében adva van néhány ember s ennek a néhány embernek egymáshoz való viszonya, beszéde, cselekedete tölti ki a regény cselekményét. Ez a regényforma némi megszükitésekkel talán Bourgetben elérte leghívebb képviselőjét, ahol már nemcsak lélekábrázolás, de egyenesen pszichológia megy végbe négyszáz oldalakon keresztül az olvasó türelmének rovására. Könnyű megérteni, hogy ez a ciklus valamikor mennyire vonzó és kedvelt lehetett. A múlt században, midőn a termelőeszközök racionalizálása sokkal kisebb mértékben folyt, mint ma, a patriarchális életviszonyok idillikus betetőzését jelentették az ilyen olvasmányok. Ma már csak mint a múlt rekvizitumai hatnak, bármennyi igazság van is beléjük fektetve. Az idő valahogy meggyorsította a történelmi események jelentkezési periódusait. Állandóan történelmi idők viharelei fülledtsége és dörgése ijeszti az embert. Ki ér rá ilyenk or halk hangú, idillikus, kedves történeteket olvasgatni? Egy nagy spanyol gondolkodó, Ortega y Gasset, néhány évvel ezelőtt rámutatott, hogyan törnek elő s kérnek növekvő szerepet az eseményekben a tömegek. És valóban, az irodalomban is egyre inkább a nagy világesemények (háború, forradalom), tehát nagy embertömegeket mozgató történések regényei vonzzák az olvasót. Az egyes ember, föltéve ha nem nagy egyéniség, történelemhordoző lény, a háttérbe szorul.

Brentano könyve szokatlan hevességgel sürgeti a nyílt választást. Vagy-vagy. Vagy térjen meg az író eredeti hivatásához és eseménytelen jellemábrázolások, lélektani analízisek helyett a valóságba nyúljon s a mai helyzet könyörtelen feltárása által mutassa meg a kivezető utat, vagy tegye le a tollat ! Nincs időnk sztatikus, merev elmélkedésekre. Dinamikus kornak dinamikus regény kell. Az irő ne elmélkedjék, hanem leleplezzen.

íme az újkori regényfejlődés kettéválasztásának problémagyökere.

A belsőt mutassa meg az iró avagy a külsőt, a lelkek és ideológiák fejlődését, alakulását a kor medrében, avagy a külső események dinamikáját ? S az utóbbi esetben is : csak elmondjon-e az iró, csak pusztán, kommentár nélkül referáljon arról, amit látott, vagy közgazdasági és kultúrális tájékozottságának erejével feltárja az események igazi rugóit, a társadalmi gépezet rejtett machinációit, ahogy a marxisták definiálják az iró hivatását?

Brentano könyvében erre nincs kétséget kizáró, határozott válasz. A szerző szemére veti az íróknak, hogy világéletükben mindig csak jellemekkel foglalkoztak s nem azzal, ami az emberi jellemet formálja és kialakítja s amelynek a megmutatása ma fontosabb minden jellemábrázolásnál. Ezentúl aztán ő sem ad precíz feleletet. A régi íróknak legalább annyi előnyt juttat a maival szemben, hogy ők valóban ismer