Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Ivan Krasko: Apám földje. Aszkéták. Alkonyul (ford. Darvas János)
Ivan Krasko versei Szlovákból fordította: Darvas János Apám földje Nyugalmas este szitált a dombra s a kéklő völgyre. Az alkonyfényben ragyogva lángolt apáim földje. Én, messze tájak kósza vándora félénken léptem. A nap, mint véres vizen a hajó, úszott az égen. A nedves rögön reccsenő, száraz tövisen járok. Mellettem lépdel, érzem, valaki, homlokán ráncok, jóságos szemén mintha halk, szelíd panasz-vád égne: — mért hagytad el az apai hantot, nincs, aki védje. Napestig nap süt, mégis oly nyirkos apáim földje, századokon át jobbágyok könnye hullt e rögökre, századokig hullt, nem aszhat ki a jobbágyok földje, tűzhetsz tüzes nap, e könnyek most is fájnak örökre. Állok, bús vándor, korhadt körtefánk tövében csendben, a jobbágyvértől megitatott föld hazahív engem ... Robotos ősök jaja szivembe magként pörög le... Kikölthet-e még sárkányfogakat jobbágyok földje ? Aszkéták Hűs esték bús holdja mindennap fázósan kel fel. Estcsillag jéghideg szigorral hull ködbe reggel. Lázasan viharzó perceknek emléke eltűnt. Szenvedély lángjában nem pusztul többet a lelkünk.
