Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Ivan Krasko: Apám földje. Aszkéták. Alkonyul (ford. Darvas János)

Ivan Krasko: Versek

Csaltak bölcs és balga asszonyok kegyetlen módon. A büszke aszkéta bosszút sem áll a kígyókon.

Míg jeges aszkézís szivünket puhára törte, nehéz volt, hosszú volt vágy teli éjeink böjtje.

Míg jeges aszkézís forró vért fagyasztott bennünk, szívmarón bánkódva naphosszat haldokolt lelkünk.

Nem gyász már a magány, megbékélt már az aszkéta, A múltúnk rég halott s a jövőnk üres és néma.

Körül a meztelen sivatag szélesen lapul . . . Oszlopon állunk s a kósza szél ostoroz vadul.

Alkonyul

Alkonyul, est borul, már éjre fordul.

Erdőkön, hegyeken jaj zokog zordul.

A lelket nem ismert önvád sorvasztja.

.. . Itt minden reménynek halál jut sorsul — megölte, megölte az élethajsza .. .

Mélyen jár a felhő, lassan száll, lassan.

Valami távoli, szegény, bús lélek ajkáról hiú jaj hiába harsan, hogy úgy hitt, hogy úgy várt s csak vénhed, vénhed.

Alkonyul, est borul... És szerteszéjjel gyors hollók eveznek az éjszakába, valami bús lélek vésqajt veszékel bűnös emléket a szemünkre hányva.

Alkonyul, induljunk .. . Már itt az éjjel.