Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-08-01 / 6. szám - Irodalom-kritika - Zapf László: Szalatnai Rezső: Van menekvés
Irodalom-kritika A délibáb balladája, Destruktív magyar porszemek, Irodalom és politika, Szlovenszkói irodalmi notesz című cikkek a kisebbségi magyarság ez elkésett, inkább megríkató, mint nevettető donquihoti tragikomédiáját örökítik meg elrettentő példa gyanánt. De ezek a cikkek azt is bizonyítják, hogy voltak Szlovénszkón olyan közéleti férfiak is, akik a Petőfi óta mindig elsikkasztott és mindig újra reklamált szabad magyar szó és szabad magyar kritika eszközeivel küzdöttek a kisebbségi magyarság szociális megújhodásáért. Szalatnai elismeri, hogy Szentivány József nagy tette volt a Szentiváni Kúria összehívása és hogy abból nagy dolgok lehettek volna. S szimpátiával emlegeti azokat, akik az új magyarságért marsoltak : Győry Dezsőt, Darkó Istvánt, Dzurányi Lászlót. Ezek voltak az egyes eseményeket és csetepatékat recenzáló tiszta dokumentumértékű cikkek. Ezekhez sorolhatjuk még a Márai ellen írt Szabó Dezső-filippikát : „Köpjük le Coriolánt“, s a magyarországi utazásról irt beszámolót. A legfigyelemreméltóbb cikkek azonban azok, melyek a könyv első részében „Egy nemzedék arca és harca“ cim alatt a kisebbségi magyar fiatalokkal, azok mozgalmaival, különösképen pedig a Sarlóval foglalkoznak. Mindjárt az előszóból megtudjuk, hogy Szalatnai a Sarló aktív tagja volt. Szalatnai a Sarló apológusának tünteti fel magát. S aki nem ismeri Szalatnait közelebbről, vagy nem jártas a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmakban, a könyv elolvasása után azt fogja hinni, hogy Szalatnai még ma is a Sarló százszázalékos hive, aktív publicistája. Annál is inkább, mivel a cikkekből úgy látszik, mintha Szalatnai lett volna az, aki a Sarlót mindig inkább balra és balra tolta. Kisebbségi, magyar pepecselés helyett egyenesen a marxi osztályharcos kommunizmusba, sőt a „szovjet-evangélium“ felé ! Amellett mindig óvta őket, hogy pártpolitikába ne fogjanak, mert akkor elvesztik a kisebbségi magyarság pedagógizálásának a lehetőségét. Szalatnai, bár túlságosan szenzitív, lágy és lírai ahhoz, hogy marxista intellektuelnek nevezzük, mégis állandóan a marxizmussal kacérkodik s a legnagyobb dicséret nála, ha valakiről azt mondja, hogy marxista. Van menekvés cirnü cikkében, melyről az egész könyvet titulálta, megállapítja, hogy a Sarló a pártpolitikába való beolvadásával elvesztette eredeti hivatását és a kátyúba jutott ifjúsági mozgalmak menekvését épen abban látja, ha a Sarló nyomdokain indul meg az újrakezdés egészen addig, mig az pártpolitikába jutott. Már most kérdés, hogy mit ért ő az előbbi Sarló alatt? Azt, amelyet Újarcú magyarok c. cikkében a magyar kisebbség szociális újjáépítésétől a marxista internacionalizmusba akart lendíteni, vagy a későbbi marxista Sarlót? Kérdés már most, hogy vájjon csak taktikai okokból veti el a mai
