Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-08-01 / 6. szám - Irodalom-kritika - Zapf László: Szalatnai Rezső: Van menekvés
Irodalom-kritika kevesebb lenni, mint: film. Ezek az uj filmek már meglobogtatják előttünk az elképzelése« két az uj filmről, mely egy kicsit a narkózisért, egy kicsit önmagáért, egy keveset valamilyen eszméért készü el. Egységbe foglalni sohsem lehet majd a filmet, mert miként Elinor Glynt is olvassák és Dosztojevszkyt is, Beethovenben is gyönyörködnek, meg Ábrahám Pálban is, Manet is festő, meg Foujita is, úgy a „Szivek szimfóniája“ és a „Harc a földért“ is tömegekre fog találni. De ettől eltekintve, a film egyelőre még kevesek számára, megteszi uj útját. SPIELBERGER LEÓ IRODALOM-KRITIKA SZALATNAI REZSŐ: VAN MENEKVÉS. Több éves újságírói működés 35 válogatott cikke és előadása ízléses könyvben összegyűjtve. Hivatott útjelzői Szalatnai publicisztikai munkásságának. Megmutatja nekünk a kritikus ember állásfoglalását a mellette, vagy benne lezajló eseményekkel szemben egészen a mai napig. 1927-től 1932-ig. Ez az az idő, mikor a szlovenszkói magyarság a legmélyebb belső kataklizmákon esett át. Ez a magáraismerés és kisebbségi életsík közéleti téren való keresésének ideje. A napról napra pusztuló magyarság ekkor eszmél rá valójában, hogy önállóan is tennie kell valamit és nem szabad emésztő fatalizmussal mindent kívülről várnia. És mindenki, aki komolyan és sorsvállalóan tenni akart valamit, érezte, hogy itt a régi úri felfogás lerombolása a teljesen magára utalt magyar kisebbség létminimuma és hogy csakis a demokrácia vívmányaival felszerelt magyarság tehet még valamit. És akkor, a sorsdöntő órákban, a magyar vezető rétegek kaszinói bálokat rendeztek, ennél többet és maradandóbbat vajmi keveset tettek, s legjobb esetben szomorú nóták mellett siratták az eloszló dicsfényt. Ennek az úri magyarságnak gesztusait majmoló intelligencia az idegen államhatalom ketrecébe zárva elszürkült és elkispolgáriasodott. Szalatnai könyvének igen jó darabjai azok a cikkek, amelyek ezt a múltba vesző magyarságot ostorozzák, mely a beléje nevelt lelki formákhoz meddő öngyilkossággal ragaszkodott és nem vette észre, hogy nem csak az ő cigányzenés, kézcsókos mulatságai pusztulnak ki, hanem pár lépésnyire tőle a magyar élet nagy alapépítményei: a magyar paraszt és a magyar munkás is.
