Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-08-01 / 6. szám - Zerdahelyi József: Életszag
Zerdahelyi József: Életszag — Nekiszaladni nem jó. Lassan induljon. Meg kell tanulni rajta a járást. Taposgált a cipője, mig ki mert lépni vele. Gábor mögötte. Nézte a tavaszi virágot. A szabadon maradt sárga haját. A vállát. A derekát. A csípőjét. Az egész tavaszasszonyt, ahogy beleringott a nyárba. Ahogy lépett, ahogy hajladozott a büszke dereka, ahogy kilendült a karja. Érezte az egészet magában és a vérébe sűrűsödött. — Mennyi piros pipacs ! — tépett belőle, nyalábszám. Az öve alá fűzte. Aztán kihúzott egyet a csomóból Gábor gomblyukába. Enyhén hajlott a kis járó fölfelé. Melléfeküdt a mező a sötétre forduló tölgyesnek. Ahol összeért vele, megállóit a két ember. Az asszony lihegett egy keveset a hegytől. Nyitva volt a szája. Engedte be rajta a nyarat. Szélesre feszült a válla. Pirosság ömlött az arcáról. Feketébe induló tölgyek borultak föléje. Nem beszéltek. Az alig megszakadt hallgatás még hazulról tartott. Elnyomta a szót a nyár színe. A nyár szaga. — Furcsa — kezdte egyszer az asszony, ahogy a gyep dombján hevert, milyen szép ez... milyen messze vagyunk hazulról. Észre se vettem ... Maga meg én. Színtelen szókat akart és vérözön zuhogott belőlük Gáborra. — Nem félek Gábor... Pedig most el vihetne... ha akarja meg is ölhetne. Itt ez a vadon. Ki tudná ?... nem félek... Vad ember, az volt... szelídre faragtam. Nem akartam, csak úgy jött. Igen. Négy éve. — A hangja puhán nézett vissza — agarászbál. Szép éjszaka. Most is itt van velem... jó ember. Rátette a kezét Gábor karjára. A férfiben egyetlen szó nem volt, csak a szemére húzódott láz. — Én szeretem az uramat... én szeretem... de maga jó ember, erős ember. Egyszer álmodtam. Nagy hegy volt, mély homokból, meredekre huzva. Az égig. Maga megfogta a kezemet. Vezetett. Föl ! térdig homokban. Engedelmesen mentem magával. Fölállott. Neki egyenesedett a napnak. Gábor mellette. Átnyúlt a vállán a karja, szelíd szorítással. —- Ne Gábor... nem akarom, hogy megcsókoljon. Kérem... — ijedt asszony szeme villant róla. Gáborban kicsapódott a lefojtott vadság. Rárohant. Az asszony kibújt az ölelésből. Megfutott. Előbb a mezőn, aztán a sűrűnek. Kis nyílásokon rohant, tüske szakított a ruháján, véres szakadásokat rakott a bőrére, lihegett, izzadtra menekült. Gábor a nyomában. Elérte. Elvette. ZERDAHELYI JÓZSEl
