Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-07-01 / 5. szám - Kritika - Féja Géza: A havas balladái
Kritika gyár folyóiratok vagy semmiféle orientációt (komoly orientációt!) nem csinálnak, vagy pedig egyoldalúan nyugatit. A nyugati termésen pihennek csupán a tegnapi beidegzettségű szemek, gyakran tekintet nélkül magának a termésnek fajsulyára s jelentőségére, illetve jelentéktelenségére. S ugyanakkor nem veszik észre Jiří Wolker t, Panait Istratit, Milo Urbant, hogy csak néhányat említsek! Es az is bizonyos, hogy ha Bartók és Kodály zenei zsenije nem jött volna, népköltészetünk s népkultúránk sem került volna ennyire napirendre. De különben is egyetemes kultúrális életünk még nem mélyed bele olyan mértékben és olyan szükségszerűen a népiélekbe, a népkuiturába, mint Kodály és Bartók a népzene vidékein belemélyedtek. S emellett egész kulturális életünk stagnál, uj erőforrásokra, új lendületre vár, de ugyanakkor nem veszi észre, hogy mindez egyesegyedül az újra föltörő s reinkarnálódó népi gondolattól várható. Az eddig zárt életformába és életlehetőségekbe kényszeritett parasztságból föltörekvő osztály lett s ezzel párhuzamosan a népiélek, a népi alkotóerő most maximális tevékenységre készül. Egyik eredménye máris az, hogy egy más után jelentkeznek igen tehetséges és sokra hivatott parasztirók. Azért bocsájtottam mindezt előre, hogy rámutassak: mennyire fontos és aktuális két szempontból is ez a ballada-gyűjtemény. Üj ütem csendül meg benne magyar nyelven a Dunamedence nagy emberi kórusában. Elég e balladákból csak egy-kettőt elolvasni, hogy a román népballada leglényét megizleljük. Annyira homogén, tiszta anyagból épül minden soruk. A kozmoszba való belenyugvás, bele-szépülés és a végtelen kozmikus szabadsággal való vigasztalódás e ballada-világ vérkeringése. És az egészet valami hűvös, éles havasi tisztaság járja át: a magasságok természetes klímája. Van bennük bizonyos érzelmi lágyság is, feminin gyöngédség és szinesség. A „Manóié mester ‘-re gondoljunk csak, mely ugyanazon keleteurópai tőből nyilt, mint a magyar „Kőmíves Kelemenné“. A magyar reálisabb, komorabb, drámaibb, a román színesebb, lágyabb. A magyar balladában egy egész dráma rostjait érezzük s a végzet ellenállhatatlan fúvását. A románt a női áldozat tragikumának lírája zengi végig: „Manóié nem felel, követ kőre emel, rakja, egyre rakja, befogja bokáját, gyenge lábikráját, sudár szép derekát, melle kicsi halmát. Ö meg csak zokogott, egyre siránkozott:Manole, Manóié, fő mester Manóié, a szivem megszakad és a szivem alatt megszakad a fiad.“ A magyar balladák reális ízű világával szemben Bizánc lágyabb kedélye és tarka mesekincse szövi át a románt. Erdélyi József is fordított néhány esztendeje Bartók gyűjtéséből egypár román népballadát. Nagyobbvonalú alkotások voltak ezek, mint Kádár Imre gyűjteményének legtöbbje. Nem akarom ezzel persze Kádár gyűjteményének fontosságát és szépségét kisebbíteni, de jó lenne ezt a munkát folytatni.,.
