Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-07-01 / 5. szám - Zapf László: Irodalmi arcképek (Mécs László)
Zapf László : Irodalmi arcképek keresztény emberszeretetre és absztrakt emberiségre épített szocializmusa összeomlott. Az ember és árnyéka kötetben vannak ugyan még megrázó proletárversei, ezek azonban csak helyzetanalízisek és itt már távol van első verseinek nagy koncepciójú világtörténelmi horizontjától. Ahol mégis ezt keresi, ott jenseits von Gut und Bőse desilluzionált filozófiai álláspontjáról látja, hogy a «vörös Moszkva» épugy elnyomja a szegény embereket, mint a «fehér Párizs, vagy Peking». (Szegény emberek.) Utolsó verskötetében és egyébb verseiben vagy egészen más témákhoz menekül, vagy mindössze már csak valami irracionális jóságban hisz. Hogy Mécs László kereszténysége nem lehetett szociális humanizmusának biztos alapja, annak egyik oka épen papi coelibátusa, melynek élményeit, — eltekintve néhány muszájversétől, — a világirodalomban páratlan őszinteséggel vallja meg. Első verseiben távol áll még papi coelibátusának attól az értelmezésétől, melyet később belémagyarázolt. Az élet tenyészetének szerelmese az Istennek áldozta fel magát és azért szomorú, társtalan, azért áll a Habozások hidján és azért kéri az Istent, kegyetlenül büntesse meg ha mégis vissza akarna térni. Később néhány versében papi nőtlenségét és elhagyatott társtalanságát a kiválasztott magasabbrendű intellektus hivatásszerű áldozataként fogja fel. Szabó Dezsőhöz és Jónás prófétához hasonlítja magát.'(Jónás próféta útja, Megláttam a Férfit.) Ez a hang elvétve mindvégig visszhangzik benne: «a beérkezett boldogságnál több a boldogtalan Szellem szabadsága.» De elhagyatottságának eme hivatásszerű pillanatnyifelfénylése egyre inkább megfakul. Mig végre nem marad más, csak a kétségbeesett ember, akit papi sorsa elzár az élettől és aki teljesen céltalanul vetődött erre a «másik útra»: «Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom.» (Ennyi az egész.) A kielégíthetetlen életvágy művészi versei ezek. De egy életpályát tévesztett ember terméketlen szenvedései, mikor az életerős, fiatal ember így sóhajt fel: « Szeretnék lenni vén, soványka szent...» Az Üveglegenda c. vers olvasásakor valóban Faust Homunculusa jut eszünkbe. Homunculust is, a mesterségesen gyártott embert, «üvegbura védi» és azért kéri szülőapját, Wagnert, aki őt a kémiai laboratóriumban előállította, hogy óvatosan ölelje meg nehogy széttörjön az üvegbura... Valószínűleg az egész életet determináló gyerekkori élményekbe kellene visszanyúlnunk, hogy Mécset teljesen megérthessük:«Az ő lelkében ravatal, . / rajta egy halott, fiatal... .. .Sokszor bizony nem alhatik, mert földszinten halott lakik, éjfélkor néha felül ő,