Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Darkó István: Fenyőfa gerendája
kövünk, téglánk nincs. Nem sarat s vályogot, mert velük, építőanyag szerepében, már meg nem elégedhettünk. Sudaras fenyőket döntöttünk, hántottunk, faragtunk, ácsoltunk s belőlük magunknak tornácos fedelet teremtettünk. Olyan ez, mint apró templom, vagy harangláb, jó pásztorok lakása, vagy erdei lak. Homlokára, a hegyekre s a völgyekbe világítóan, kerek, egyenes betűkkel kiírtuk a nevét is : Magyar írás. Aki belép ide, a tisztaság, az őszinteség, a szókimondás levegője csapja meg. Magunk között, otthon vagyunk itt. Láthatjuk, mint élünk, miként cselekszünk. Megmosdódhatunk, tisztálkodhatunk is egymás előtt. Nincs mit takargatnunk és nem is lehet. Ebben a mi házunkban csak az érezhet otthont, aki szereti a faragott fenyőgerenda gyantás illatát: az egyenes gerincen hordott, emelt fejű, tiszta nézésű, csengő szavú, igazságos emberi élet törekvéseit. III. Körvonalazzuk, hogy mi lesz napi foglalatosságunk a hajlékban. A teremtő magyar energia, ha az irodalom, tudomány, művészet eszközeivel akart eredményt és életet produkálni, méltánylást alig kaphatott eddig Szlovenszkón. Mi munkaalkalmakhoz, elismeréshez juttatjuk a termelő energiákat. Tere, amelyen körüljártathatja a szavát, szószéke, amelyről emberi magyar igéket prédikálhat, hallgatósága, amely ráfigyel: nem volt a magyar írónak, tudósnak, gondolkodónak, művésznek Szlovenszkón. Teret tágítunk, katedrát emelünk, közönséget toborzunk nekik. Bizalom lelkesedései iránt, szabadsága énjétformáló cselekvéseiben, jókorjött intések botlásai alkalmával, szeretet kigyúlt lázzal kutató homloka, szép piros arca, lelkes szája iránt: levegője, felemelője, biztatója, ringatója nem volt eddig a szlovenszkói magyar ifjúság szellemi jószándékainak. Hajlékunkban áramló levegő,munkaasztal, könyvespolc, friss szerszámok, testvér-kortársak és nyílt idősebbek biztatása várják a szlovenszkói magyar ifjúságot. Velünk együtt előhívhatják kisebbségi magyar életünk alkalmas formáit, szlovenszkói irodalmunk, kultúránk, tudományunk, művészetünk lappangó színeit, különleges vonásait. Kiviil, amerre szemünk széles határokig ellát: kín, gyötrelem, jajongás, igazságtalanság, megtorpanás, demoralizáltság. Kenyér nincs. Könny van helyette. Munka nincs.