Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Zerdahelyi József: Kanyarodik az út
Zerdahelyi József: Kanyarodik az ut — Az ám... agyonver édesapám. — Szamár vagy. Érti ő a nyelvet. Szólunk vele. — Ha Gábor ur megteszi. — Meg. Hajnalkor bemegyünk. Vetettek a tűzre. Végignyultak avastag puha avaron. Toronyay most múlott tizennyolc esztendős. Szép szál nőtt a peckes gyerekből. Öt esztendeje sodródott az uj életben. Keményre verődött az ökle. Azt hitte, hogy a szive is. Soha meg se szólalt. Pedig sokat állott szemben veszéllyel, vaddal, asszonnyal, lánnyal. Mint az óra, úgy vert az mindig. Az öreg Dankó nem volt a házban. Juliska nevetett rájuk a kora reggeli napsütésben. Az asztalra tette a kenyeret, meg a füstölt szalonnát. A Gábor vállához dörgölt a csipője. — Fáért ment ökörrel. — Mikorra érhet vissza? — Délre megfordulhat, — szólt Juliska és megjátszott a szeme — addig majd csak rám szorul Gábor urfi. Gábor több szót nem ejtett. Evett. Sűrűn nézte a meszelt falat. Megjött a dél is. A kis falu népe harangszóra köszöntött, mikor befordult a szekér a kapun. Nyöszörgött a teher alatt, de külömben puhán gyúrta az agyagos földet a nyolcasra járó ócska négy kerék. Csak a mokány fehér ökrök lába alatt sistergett ki a viz az agyagból. Tömzsi fekete magyar vezette őket. Pista kifogta az ökröt. Eleresztette. A két ökör meg belekóstolt a vályúba, aztán egymásután beigazitotta széles nagy szarvát a keskeny istálló ajtón. Lepakolták a fát a széles eresz alá. Gábor segített. Hamar megvolt. Bementek a házba. A ííh a sarokba húzódott, az öreg Dankó az asztalhoz ült. Gábor vele. — Komoly szóm volna kigyelmeddel — mondta Toronyay. — Hallgatom. — Nem jó ez a mi életünk. Nem tud az ember kihez szólni. Elküldenők Pestát cimborák után. Hogy közlekedésünk lehessen. — Értem. — Nagy hasznunkra válna. Mehetnénk akármerre. Meg lehetne húzódni. Kevesebb bajból menne ki az élet. — Igaz. — Elereszti a fiút? Az öreg gondolkozóba esett. Sűrűn ráncolódott homlokán a gondja. Csak aztán szólt. — Kikötésem van. Gábor ur menjen haza. Nem való ez az élet. Zsiványélet. — Parasztélet. Ur. A beszédje is, a járása is. Meg aztán, ha arra járok, csak elfacsarodik a szivem. Kopik a tanyai kastély. A fala is, a zsindelye is. — A birtok az is semmire megy ki.
