Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Tamási Áron: Pohártörők
Pohártörők Többnapi szeszélyes fintorkodás után végre filinkézni kezdett a hó. Jól emlékszem, november harmincadika volt. Mint a gyermekek és a buzavetés, én is örömmel fogadtam az első havat. Rögtön derű és reménység lepett el, mert arra gondoltam, hogy fehér ruhában mégiscsak jobb és tisztaszivübb lesz a világ, mint feketében. Hamar elhatároztam tehát, hogy illendőképpen megünnepelem az első havazás napját. Számadást csináltam vagyoni állapotomról és megállapitottam, hogy szerény keretek közé kell szoritkoznom. Egy félliter forralt borra mindenesetre futotta, s előre nem sejthető apró kiadásra is maradt még valami, ha egy eldugott olcsó korcsomában ütöm fel a tanyát. Elindultam tehát s ahogy szálldosták kalapomat és vállamat a pelyhek s orrom peremét és szempillám gyenge ágait, alkalmas korcsmát keresgéltem az emlékezetemben. Sorra merültek fel, mint csintalan cápáka tengerből. De leszóltam magamban egyiket a másik után. Végre egy cégtábla derengett elé titkos útjaim ködéből. Egy mankós és egy félkezű katona állott idétlen megörökitéssel rajta s tömzsi betűkkel az volt ráirva, hogy: Vendéglő a „Rokkant katonához“. Háborús katona én is voltam s rokkant is egészen könnyen lehettem volna. — Irány a „Rokkant katonához“! — mondtam. A vendéglő eléggé künn volt a végek felé. Amikor odaértem, olyan szerencsétlenül, sárgán és igazán rokkantán hevert egy utcasarkon, mintha a tábori papot várta volna. Nem fog ártani, gondoltam, ha én is alkalmazkodom a környezethez s rokkanttá teszem magamat. Hamar készen voltam a tervvel és nagyot billenve léptem bé az ajtón. Onnét is úgy indultam bejjebb, mintha a jobb lábam legalább egy arasszal volna kurtább, mint a másik. Alig léphettem hármat, egy nagydarab, feketebajuszos ember közeledett felém. Köszönt és gyanúsan méregetve pislogott reám. Gondoltam, hogy a tulajdonos lesz, megálltam és keserves arccal így szóltam neki: — Jól meglövék a lábamot. Bambán nézett reám. — Szinte a térgyem kaláccsát találták — fűztem hozzá. A korcsmáros körülnézett buta ijedelemmel az arcán. — Meglőttek, nem érti?! — szóltam rá ingerültebben. Ezzel nekirohant az ajtónak és elkiáltotta magát; — Rendőr!
