Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Zerdahelyi József: Az új életben

(2.)

Az új életben

— Toronyay Gábor sodródása —

— Medve

volt ?

— Az.

— Meglőtte

?

— Az

úgy volt, hogy kijött értem a Jancsi gyerek. Azt mondta, beteg az asszony. Mondok, reggel is az volt. De — azt mondja

— ha

látni akarja kigyelmed, igyekezzék, mert ugyan fenyegeti a halál. így oszt ott hagytam a medvét a kutyákkal. Az utón hallottam, ahogy a Szederce felé faldosták. Sötét éccaka értem be. Az aszszony már ki volt terítve. Sirónép jajgatott a tetem körül. Neki adtam a fejem a busulásnak. Hej, igy maradtam magamra a sok gyerekkel. Hol veszek helyette másikat ? Valahogy azért csak kitisztult a fejem hajnalra, s hogy addig se jöttek elő a kutyák, mondok megnézem. Se asszony, se kutya. így nem élőnk meg. Gábor úgy hallgatta az öreget, mintha maga az Isten lett volna.

Olyan is volt az. Fehér habos nagy haja, szakálla összeszaladt a bajuszával. Aprócska vörös képe nézett ki zsugorodott öreg szemekkel a sok fehérségből. Ült a dombosra vetemedett régi tölgyfából összerótt tornácon. Nehéz szókat ejtett. Egyenként hullottak a földre. Gábor úgy szedte fel, mint a rázott körtét. Falánkan rakta magába. Belevörösödött.

— Ahogy

kiértem az agyagosra, megálltam a tetőn, — folytatta az öreg. — Belefujtam az ökörszarvba. Véknyan. Egyszer csak hallom, hogy a Gallyasba egyet vakkant a Fordíts. No, mondok, ez már engem keres. De alig, hogy ennyit gondolok, megszólal a Rabló, utána a Dudás. Csak egy helybe, mintha embert ugatna. No, mondok, ez csuda. Tegnap reggel óta ott vannak a medvével. Mert az van ott. Mi egyéb lehetne.

Megpihent egy keveset. Szívott a kurta pipán.

— Odacsusztam

jó széllel. Látom ám, hogy ott fekszik. Hason, elnyúlva. A medve. Lógott a piros nyelve. A három kutya is csak úgy. Kikészültek egészen.

Az öreg megint megállt a beszéddel. Gábor reszketett izgalmában.

— Aztán

?

— Mindjárt.

Nem olyan kis dolog az. Nagy volt a medve. Rettentő. Aztán morgott, hörgött, meg fújt is, habzott a szája. Csak pislogott felém. Csak megevett volna. Odagyujtottam neki a kilencszemes futóval. A fületövibe. A másik csőből az oldalába. Hej ... ordított, mint valami vad szörnyeteg. Most is borzong a hátam bele, ha beszélem. Fertelmes volt. Aztán a Rabló elkezdte nyúzni.