Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Zerdahelyi József: Az új életben
Zerdahelyi József : Az új életben Leányhang kiáltott a házból. — Urficska megyünk a vizért. Gábor talpra ugrott. Szédült egy kicsit a medvehaláltól, de izgatott is volt, alig birta ültőhelyben. Jól esett neki a mozdulat. Ott szegénykédéit a kis ház a falu legvégén. Az erdő tövében. A megduzzadt rügyekből hamvaszöld levélfiókák pattantak ki. Ráhajoltak a fák a mohás tetőre. Egy némely esztendős gally keresztülfúrta a rohadt zsindelyt. Most kibújt belőle dicsekedőn. A forrás messze volt. Töbörbe torkolnak ott a kis csatornák. A lány ment elől. Gábor utána. Juliska olyan volt, mint más tizennégy esztendős lány. Csak mindig piros volt a szoknyája és ha ránézett az urficskára, jobban szikrázott a szeme másénál. Gábor tele volt a történetekkel, amit az öreg mesél. Eccaka se hagyták aludni. Belesoványodott. A kopott ruhája, mintha karóra akasztották volna. Úgy lógott rajta. De ahogy fellebbenti a piros szoknyát a gaz, szemébe csap a lány fehér lába. Fehérebb, mint másé. A karja is. Meg a kivillanó nyaka. Beszédesen csobogott a kis csurgón a forrás. Csend van. Csak május van. Május lihegése. Május bódulata. A lányból áradt a tavasz. Hivta, gyújtotta a fiút. Odahuzódott hozzá félénken. Rohanó vére vadul támadt rá. A lány szótlanul és engedelmesen roskadt május szédületébe. Ettől kezdve mind messzebb került a forrás. Néha hármasban jártak, ha Dankó Pista, a Julis iskolás öccse, velük ment. Ilyenkor megszöktek előle. Sohase találja meg őket. Nevettek a búj ósdin. Egy éjszaka tövises a Gábor ágya. Megmozdul benne a vágy a messzeség után. Nem bir vele. Csöndesen lopakodik ki az ajtón és hangtalanul vesz el az éjszakában. Gábor a második napot járta. Alig, hogy megpihent. Csak folyton kopott a talpa. Uttalan utakon. Érzés szerint. Ösztönös erők sodorták. Sötét fenyvesek kanyargós bujóján kúszik. Meredek, nehézjáró hegynek. A Gyömbér hágója fehéren villan meg a nyílásokon. Arra tart. Ahogy keresztül verekedett az emlékbe maradt télen, rálátott a völgyre. A déli napsütésban megcsillant a patak habzó medre. Úgy eresztette be a testét, mintha követ gurítana. A szemét szinte behunyta hozzá. így pihent. Fáradtság telepedett a tagjaira. Olomsulylyal. Búcsúzott a nap, mikor az erdei ház előtt megállott. — Józsi bátyám magengedte, hogy süketfajdot lőjjek. Eljöttem, gyalog. A hegyeken át. — Kissé kopottan, kissé összeesve, kissé porosán állt az erdész előtt. De ez nem tűnik fel senkinek. Háromnapi járóföldről hogy igy is eljutott. Az erdész annyit mégis megkérdezett : — Nem hozott levelet tőle?
