Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Lányi Menyhért: Tóni drámája
Lányi Menyhért: Tóni drámája — Úgy, úgy — tanítsa csak be egy kicsit Tóni — mondta a naccsága megértéssel, ahogy elment mellettük. De a másik percben bent se volt és ebből a pillanatnyi diadalból oly kevés bizakodást lehetett kiolvasni. A paraszt dacos erővel visszamarkolta a seprőnyelet és erőtlenedé keze úgy engedte sorsára a „saját seprűje“ nyelét, mint a vizbefuló ujjai az elsodródó fagalyat. 5. — Igen, már menni kellene — gondolta legyőzötten és lassú megadással és mégis, mintha valami leoldozhatatlan kötelékekkel fűzné ide. Sirás fojtogatta a torkát, ami enyhülést hozna e szörnyű feszültségben... de a tejfeles szájú kamasz előtt mégse sirhatja el magát. Volt ott a falnak támaszkodva egy irodából kiselejtezett, rokkant szék, aminek nyeszledt ülőkéjére valamikor harasztkendő maradványait gyömöszölte és délután három és négy óra között üldögélni szokott, amikor a naccsága leheveredik egy kis pihenőre és Karcag úr a kaszinóban szórakozik. Ilyenkor a boltban is eltréfálódnak egymással a segédek és a csomagoló fiuk is félrevonulnak a hátsó helyiségbe egy cigarettára. Ilyenkor lustálkodni szokott mindenki, de Isten a megmondhatója, ő vette igénybe a legkevesebb ideig ezt a lopott örömet, pedig őt koránál fogva leginkább megillette volna. Leült hát és elhatározottan várt a naccsága visszaérkezésére. — Be kellene menni hozzá... beszélni vele — és gyűjtötte bizonytalansága romhalmazából az elszánást... Azután megint csak az István diadalmas fiatalsága nyúlt eléje és elöntötte a keserűség: — Biztosan félbérért dolgozik... máskép miért vették volna fel ? Miért is van olyan ember, aki más kenyerére éhes ? Hát nem talált valahol másutt, akárhol a nagy világon magának való harapást, amivel nem árt embertársának ? És nem fél-e, hogy ha ő is elöregszik, akkor vele is igy bánnak majd... és akkor ő munkája megbecsülésében bizakodva családot alapított és ime mások nagy szenvedésére ő is az uccán találja magát... — Eh, bamba ez — gondolta nagy keserűséggel és ez a felismerés uj remények bimbója lett. — Persze, hogy bamba, hiszen lerí az arcáról. Hogy fog ez dolgozni annyi ember megelégedésére ? Hogy uralkodik majd ő a polcok végtelen sora fölött, mint ő, a tizenkétéves raktárnok... akit ha álmában is felköltöttek, meg tudta volna mondani: „két literes balra a harmadik polc, negyedliteres középen alul.“ Hiszen itt csak egy rövid vezényszót parancsolnak az ember felé: — Kétszáz darab literes üveghutai: és Tóni már a tökéletes tudás biztonságával még sötétben is eltalál ahhoz a polchoz. — Nem, az képtelenség, hogy ez az ember itt megfeleljen. Általában. Senki! Ugyan ki tudna itt eligazodni, ki tudna itt időt, munkát megtaka-
